És megszületé a kaiju, vagyis az óriásszörnyes rémfilm. Nem meglepő módon a japánoknak köszönhető a műfaj létrejötte, ami egy dolog, hiszen a japán mítoszok és mondák között számos furcsa lény fordul elő, de hogy mindezt alig 10 évvel a második világháború és a két atombomba után csinálták meg, az minimum bámulatba ejtő. Mai szemmel nézve azért bőven eljárt már az idő Ishirō Honda filmje fölött, és most nem feltétlenül a trükkökre gondolok, bár nyilván valahol megmosolyogtató napjaink CGI-varázslatához képest a gumiruhás ember-szörny és a számtalan makett épület és jármű. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy mai filmhez képest lényegesen kevéssé kidolgozott a történet (vagyis hát sokkal egyszerűbb), a dramaturgia és a feszültség sem úgy működik (nyilván), mint egy mostani film esetében, ám 65 éve igencsak más idők jártak, különböztek az elvárások, igények és filmnézési szokások, pláne Japánban, ami ekkoriban még a háborús sérüléseit nyalogatta, melyek testileg talán behegedtek, de a gombafelhők látványa alaposan beleégette magát a japán köztudatba és kultúrába, így a lelki sérülések jobban megmaradtak. Érdekes módon, az atomenergiától való félelem és az ebből fakadó pacifista szemlélet mellett megjelennek a környezet- és kvázi állatvédelmi gondolatok is (ezek ma már közhelynek számítanak), és persze egyfajta szembenézés és felelősségvállalás is a háború során elkövetett bűnökért és az okozott pusztításért. Szigorúan a saját korszakában és keretei között kell tehát vizsgálni az első Godzillát és annak üzenetét.
Sokak álma valósult meg, amikor a modern "utcai akciófilmek" (egyik) mestere, Michael Mann újra összehozta a két színészistent, Al Pacinot és Robert De Nirot. Aztán talán pici csalódást is érezhettek, hogy a legendák találkozása egy alig néhány perces jelenetben valósult meg, az is egy szolid kávézás volt egy út menti büfében - viszont az az egy jelenet olyan, hogy hú! Amíg a The Irishman kapcsán újra együtt láthatjuk a két óriást, "meg kell elégednünk" egy közel három órás epikus összecsapással az érem két oldala között, ahol csak az egyik fél győzhet, de hogy ki lesz az, aki túléli a másikat, jórészt a szerencsén és a véletlenen múlik.
Az utóbbi időkben (ismét) nagy divat lett a vegetáriánus és vegán életmód; érvek és ellenérvek - na, meg ezek (olykor habzó szájú) képviselői - feszülnek egymásnak, hogy akkor most mi is az egészséges, valóban szükségünk van-e húsra és általában állati eredetű élelemre. Sajnos, az ilyen vitákban ritkán hangzanak el reális alternatívák, hogy pl. mégis hogyan lehetne megoldani 7,5 milliárdnyi embert élelmezését, mi lenne azokkal a százmilliókkal, akik közvetve-közvetlenül az élelmiszeriparból élnek, de önmagában az a tény, hogy a téma napirenden van, azt jelenti, hogy a probléma valós és nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Louie Psihoyos dokumentumfilmje, melynek többek között Arnold Schwarzenegger, James Cameron, Lewis Hamilton, Pamela Anderson és még egy rakás híresség volt a producere, James Wilks, egykori MMA-harcos segítségével igyekszik meggyőzni a nézőt a növényi alapú étrend előnyeiről, miközben a szokásos dokus eszközökkel (beszélő fejek, stb.) mutatja be a témát. Bár a téma kétségkívül érdekes, vita- és gondolatébresztő, személy szerint nekem a totális elfogultság volt a legnagyobb problémám, vagyis hogy a rendező egyetlen szóra sem méltatta a "másik oldalt", a húsevőket, ilyen formán viszont a feketéről is be lehetne bizonyítani, hogy fehér, a Földről meg azt, hogy lapos, hiszen csak elegendő támogató nyilatkozat kell, odarakunk pár híres arcot meg "szakértőt", alátámasztjuk néhány "ténnyel", és már készen is vagyunk. Szóval kiegyensúlyozottságot ne keressünk, mint ahogy szerintem valódi objektivitást sem, hiszen ezerszámra dobálóznak az orvosi és tudományos szakkifejezésekkel - ilyen vitaminok, olyan őskori fosszíliákon alapuló "bizonyítékok", amolyan statisztikák, vizsgálatok és tanulmányok -, de számomra ezek nem voltak meggyőzőek, épp "másik oldal" hiánya miatt. Persze, oké, egy rendezőnek joga van azt és úgy csinálnia, amit és ahogy akar, de nekem hiányzott az érvek összecsapása, a pro és kontra, ami alapján én (vagyis a néző) eldönthettem volna, hogy kinek hiszek, mit gondolok erről az egészről, hogyan illik bele a világképembe. Itt csak az van, hogy ezerrel nyomják, hogy tessék növényi alapú étrendet fenntartani, mert az jaj, de csudijó, olyan erős leszek tőle, mint Patrik Baboumian, de nem kapok döntési lehetőséget. Ez meg szerintem nagyon kevés egy ennyire fontos téma esetében. Ezzel együtt a film
Michael Mann a - nevezzük így - utcai akciófilmek új generációs egyik legjobbja, aki a 80-as években a Miami Vice-szal, 10 évvel később a Szemtől szembennel mutatta meg, milyen jól tud hangulatot teremteni és persze akciót rendezni. 2004-es filmje több szempontból is különleges. A történet szerint egy Vincent nevű férfi beül Max taxijába, az utazás során pedig kiderül, hogy a férfi bérgyilkos és megadott útvonal szerint haladva végez kiszemelt áldozataival. Max próbálna menekülni, de Vincent fenyegetése és személyes karizmája miatt kénytelen vele tartani a los angelesi éjszakában. Ez volt Michael Mann első mozija, amit digitális kamerákkal (is) forgatott, ami egyrészt meg is látszik, hiszen nincsen az a megszokott, tipikus filmes hatás a képekben, másrészt viszont a natúr, nyersebb, videósabb látványvilág másféle hatást kölcsönöz a jeleneteknek; sokkal valóságosabbak lesznek. Tom Cruise karrierje során nem sok rosszfiút alakított, noha ez baromi jól áll neki (lásd még pl. Interjú a vámpírral), színésztársa, Jamie Foxx pedig totálisan képes felnőni mellé, egyáltalán nem vész el Tom "sztárnyékában", sőt ez volt az a film, ami igazán feltette a nevét a palettára (egy év múlva pedig, ugye, jött az Oscar a Rayért). Van kötelező eyecandy Jada Pinkett Smith személyében, akinek szerencsére nem csak a csinibaba felszínes karaktere jut, továbbá feltűnik még Mark Ruffalo és Javier Bardem is. A történet itt-ott kicsit suta, pl. Max és Annie kapcsolata nekem erőltetettnek tűnt, de legalább megadja a keretes szerkezetet, az egész filmet pedig áthatja egyfajta filozofikus hangulat, ami leginkább annak köszönhető, hogy a főbb figurák, a köztük lévő viszonyok, a párbeszédeik remekül vannak megírva, és hogy kiválóan működik a kémie Cruise és Foxx között.
Híres, vagyis inkább hírhedt ez az 1980-as olasz (!) film, ami megalapozta a found footage horror műfaját, az idők során pedig még kult státuszt is elnyert, de sajnos ettől még bődületes ostobaság marad, ami bár nyomokban tartalmaz mondanivalót (vagy hát annak szándékát), de tehetség híján Ruggero Deodato rendező csak másfél órányi öncélú mocskot hozott létre. Bár kétségtelen, hogy a maga idejében nagyot ütött a film, legalábbis olyan értelemben mindenképp, hogy sok országban betiltották, Deodatot egy időre lecsukták gyilkosság vádjával és be kellett bizonyítania, hogy a látottak nem történtek meg igazából, a Cannibal Holocaust mai szemmel nézve se nem ijesztő, még kevésbé horrorisztikus (pedig a cenzúrázatlan - amúgy nagyon szépen felújított - verzióhoz volt "szerencsém"). Oké, elismerem, közel 40 év során rengeteget fejlődtek a különleges effektusok, szóval ezt a produkciót szigorúan a saját keretei között kell vizsgálni, nem pedig ahhoz mérve, honnan hová értek ez idő alatt a filmes trükkök, de még ha így is teszünk, akkor sem sok gore-jelenetet találunk. Engem például a vér feltűnő hiánya zavart. Egy kannibálos filmben, ahol embereket ölnek meg és darabolnak fel, alig van vér - noha az emberi testben található mintegy 5 liter vérnek bőven volna hol megjelennie ilyenkor. Mégis alig csordogál valami. A vértelenség egy dolog, de egy másik, hogy a sztori illúziója már szinte a legelső párbeszédes jelenetben elvész (és nem is tér vissza), az utószinkron ugyanis annyira természetellenes, hogy egyszerűen sehogy sem illenek össze a hallottak az amúgy pocsék színészi "alakításokkal". Vacilláltam egy pillanatig, hogy a kultikussága miatt Egynek jó értékelést adjak, de aztán meggondoltam magam, mert ez a szar szemét szar nem ér másfél órát az életből, így hát:
