Aki a '90-es években sokat nézte a Cartoon Networköt, gyakran találkozhatott Genndy Tartakovsky nevével. A keresztnév miatt én sokáig azt hittem, hogy egy női rendezőről van szó, de aztán kiderült, hogy Genndy "rendes" neve Gennagyij Tartakovszkij, és egy orosz - férfi - animátor. Nos, a Dexter laboratóriuma, a Pindur Pandúrok, a Szamuráj Jack és a Star Wars - Klónok háborúja alkotója, némi Hotel Transylvániás kitérő után, visszatért az általa olyannyira kedvelt rajzstílushoz, és létrehozott egy cseppet sem gyerekeknek való sorozatot.
Miután párját és gyerekeit megöli egy dinoszaurusz, egy ősember magányosan tengeti napjait. Egy alkalommal megmenti egy nőstény tyrannosaurus életét ragadozó fajtársától, ám a kicsinyek így is odavesznek. A közös tragédia összekovácsolja az evolúció hajnalán álló előembert a kihalástól egy szempillantásra lévő hüllővel, és onnantól közösen próbálnak túlélni, miközben nem csak ők vadásznak másokra, de mások is őrájuk. Néhány paleontológus biztosan felvonná a szemöldökét, amiért együtt lát egy ősembert egy dinoszaurusszal, de fogadjuk el, hogy ebben az "ős-fantasy" világban ez a valóság. Szerencsére Agyart (ez a dínó neve elvileg) nem antropomorfizálták, hanem megmarad állatnak, akként viselkedik, míg az ember (Lándzsa) is ösztönösen gondolkodik és cselekszik, nem modern humánként. Nyilván a nézői azonosulás elősegítése érdekében azért nincsen túlbonyolítva a sztori, szóval könnyen emészthetőek a látottak. A Primal legerősebb húzása azonban nem ember és állat "barátsága", hanem hogy nincsen benne semmilyen szöveg, Lándzsa is csupán morgásokkal kommunikál, így a produkció visszatér a mozgóképes (némafilmes) alapokhoz, ahol a történetet, a szereplők motivációit és egymáshoz fűződő viszonyait kizárólag a képek mesélik el, mutatják be. Fontos kiemelni, hogy ez egy minimum 16-os karikás széria, hiszen sok a kendőzetlen, véres jelenet, melyekben bőven fröccsen a vér, szakadnak le végtagok és törnek be koponyák. Egy kíméletlen, zord vadonhoz ez a stílus illik. Az első évadban 10 epizód lesz, ebből egyelőre 5 látható, a folytatás jövő év elején érkezik, de bejelentettek egy egész estés filmet is.
Ma már a legelcsépeltebb filmes közhelynek számít, ám a maga idejében még az újdonság erejével hatott a Nikita alapsztorija, melyben egy titkos kormányügynökség gyilkossá képez ki egy elítélt és hivatalosan halott nőt, aki ezek után különféle akciókban vesz részt, ám elérkezik az idő, amikor ki akar szállni, de persze ez nem olyan egyszerű, ám Luc Besson nem elégedett meg ennyivel; nem a zúzást állította középpontba, hanem az emberi, azon belül is a női drámát. Ez esetben is értette és érdekelte a főszereplő karaktere. Besson, a modern francia film egyik nagy újítója, gond nélkül hozza a megszokott formáját, ami ekkoriban még színvonalat jelentett: látványos akciók, Tchéky Karyo, az elmaradhatatlan Jean Reno, egy nagy színész húzónévnek, ez esetben Jeanne Moreau, na és a női akcióhősök egyik alapvetése, Anne Parillaud, aki törékeny megjelenése ellenére simán megbirkózik a kormányügynök gyilkos szerepével, a figura pedig attól is működik, hogy egy vasággyal együtt is alig 50 kilós fiatal nőtől senki nem várna őrült vérengzést. Mindezt remekül kiegészíti Eric Serra hangulatos zenéje, no meg a nem kevés feszültség (lásd pl. a velencei akciót a fürdőszobában). Néhány éven belül Hollywood is elkészítette a saját verzióját Bridget Fonda főszereplésével, aztán egyre-másra születtek a hasonló történettel operáló, de inkább a hentelésre fókuszáló mozik, ám a Nikita úttörő mivoltát nem lehet elvitatni. Akció-klasszikus.
A simlis Frednek legújabb balhéja után menekülnie kell. Üldözői elől a párizsi metróba rejtőzik, ahol megnyílik előtte egy különös és szürreális világ, tele mindenféle fura alakkal. Miközben próbálja az ügyeit intézni, arról álmodozik, hogy zenekart alapít és összejön azzal a csinos nővel, akinek házából korábban papírokat lopott el. A Metró Luc Besson második játékfilmje, ami szélesebb körben is megismertette a nevét, azonban nem csak a szárnypróbálgató író-rendezőt tette fel biztosabban a filmes palettára, hanem örök múzsáját, Jean Renot, ill. Christophe Lamber-t is. Az már csak hab a tortán, hogy Isabelle Adjanit is sikerült megnyernie a produkciónak, de zeneszerzőként ismét jött Eric Serra, aki egy kis szerepre be is ugrott barátja kedvéért; és persze ott volt Michel Galabru húzónévnek, hogy könnyebben megnyíljanak a Gaumont pénzcsapjai. És a dolog bejött; a Metró a bemutatása évében a harmadik legsikeresebb francia filmmé vált, Luc Besson pedig megmutatta, milyen jól tud hangulatot teremteni. Ebben szerintem tehetségesebb is, mint az írásban és rendezésben, persze utóbbiakban is akadnak jó pillanatai (A nagy kékség, Leon, a profi, Az ötödik elem), de atmoszférában erősebb. Remek vizuális érzéke is van, amit már ekkor is megvillantott például a film eleji autós üldözésben. A történet viszont kicsit fura, nem áll össze egységessé valamivé, inkább kisebb jelenet-morzsákból épül fel a film, amit Fred és a hangulat tart össze. Besson itt inkább arról tett bizonyosságot, hogy nagyobb költségvetés mellett is képes dirigálni egy produkciót és hogy minimum jó iparos, de közben meg is van benne az a bizonyos plusz. Talán e film sikere is hozzájárult ahhoz, hogy egyre nagyobb projektekbe vágjon bele, vagyis leginkább A nagy kékséghez néhány év múlva, ami azóta is pályája tán legjobb alkotása.
Én alapvetően intelligensnek és valamennyire műveltnek tartom magam, de Darren Aronofsky filmjét ha megfeszültem, sem értettem, bár a vége felé felderengett bennem, hogy ez talán valamiféle bibliai szimbólum és a pokolban vagyunk, utánaolvasva azonban kiderült, hogy nem - bár közel jártam hozzá. Biztos én vagyok kevés ehhez a filmhez, de ha ennyire érthetetlen, hogy utána kell olvasni, akkor ott valami nagyon nem stimmel. Elmebeteg zseni a pasas, mármint Aronofsky - vagy csak simán elmebeteg. Egy fiatalasszony költő férjével egy nagy házban él az erdő közepén. Egy nap különös vendég érkezik hozzájuk, akihez hamarosan csatlakozik a felesége is. Azután a két fia, akik összevesznek haldokló apjuk örökségén, és az egyik végez a fivérével. Ez után egyre több ember érkezik, míg az addig csendes és békés ház élete fenekestül felfordul és beköszönt a legőrültebb káosz. Szóval igen, muszáj volt utánaolvasnom a látottaknak, mert anélkül egyszerűen nem tudtam, milyen szimbólumokat és utalásokat kellene megértenem. De így már világos, hogy az anyám! egyfajta teremtés-parafrázis, megjelenik benne Ádám és Éva, Káin és Ábel, plusz a testvérgyilkosság, majd lassan mindent maga alá temet az őrület, az Úr (?) pedig úgy dönt, hogy inkább lerombolja, majd újra megpróbálja az egészet. Ritka az, hogy elsőtől az utolsó képkockáig nulla, azaz nulla módon tudok azonosulni a történettel, a szereplőkkel és mindennel - de közben annyira mégsem rossz, hogy lekapcsoljam a filmet. Az anyám!-mal pontosan ez volt; nem is emlékszem, előfordult-e már hasonló korábban, de szerintem nem. Eltekintve a számomra teljességgel értelmezhetetlen cselekményt és mögöttes szándékot, az operatőri munka egész jó, ahogy szinte végig nagyközeliben tartja Jennifer Lawrence-t. Javier Bardem is remekel, de ez vitán felül JLaw filmje. Zene nincs, nyomasztó hangulat viszont annál inkább, szóval Aronofsky továbbra is tehetséges rendező, csak néha kicsit elmennek neki otthonról. Vagy tényleg én vagyok kevés ehhez a filmhez.
Luc Besson kultikus filmje a 80-as évek végéről, abból az érából, amikor még nem váltotta aprópénzre a tehetségét (főleg rád nézek, Lucy), volt mondanivalója, értette és szerette a karaktereit, na és persze maga mellett tudhatta kedvenc alkotótársait: Jean Renot és a zeneszerző Eric Serrat.
A csendes Jacques és a hencegő Enzo gyerekkoruk óta ismeri egymást. A két férfi közös szenvedélye, sőt élete a szabadtüdős merülés. Egymás ellenfelei, de közben testvéri, bajtársi szeretet és tisztelet köti össze őket, hiszen a nagy kékség, a végtelen óceán és a mélység egyformán hívogatja őket. A világbajnokságon hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül, miközben folyamatosan feszegetik az emberi teljesítőképesség határait. Sok más filmhez hasonlóan, ebből is akad többféle verzió: egy eredeti francia, ami 132 perces, egy 118 perc hosszúságú amerikai (Bill Conti zenéjével, plusz egy nyálas lezárással), és egy speciális, 168 perces rendezői változat. Ez utóbbi jelen bejegyzés tárgya. A bővített és extra jelenetek főleg a két főszereplőt és a köztük lévő viszonyt árnyalják gyerekkoruktól kezdve, de sok jelenetet kap az amerikai lány is, aki bekerül Jacques életébe, emellett akad két szex-szcéna is. A kérdés az, hogy a sztori szempontjából van-e ezekre szükség. Nos, nem mindegyikre, viszont az is igaz, hogy nem is teszik unalmasabbá a végeredményt.
A két férfi figurája archetípusokként vonul föl, előrevetítve azt is, hogy versengésükből csak az egyikük kerülhet ki győztesen (és élve), szóval az egész filmnek van valami jellegzetesen európai költőisége, amit csak fokoz Eric Serra földöntúli zenéje és annak hipnotikus hangulata. Talán az eredeti moziverzió a legjobb a három közül, azonban ez a rendezői változat sem hoz szégyent a produkcióra. Erősen ajánlott klasszikus.
