A Skype-os barátkozás hamarosan "élőben" folytatódott, a beszélgetések során pedig Grigorij aggasztó kijelentéseket tett. Ezek szerint Oroszországban, a hatvanas évektől kezdve államilag irányított, a doppingszabályokat tudatosan kijátszó, titkos program működik, melyben sportolók, sportvezetők és közhivatalnokok százai-ezrei vesznek részt. A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, stb. vizsgálatai szerint Oroszország bizonyíthatóan csalt a londoni, a pekingi, a szocsi és a riói olimpiai játékokon, utóbbitól el is tiltották az orosz sportolókat, ám végül mégis engedték őket részt venni (vajon kiket fenyegethetett meg a KGB-utód FSZB?).

Bár az orosz kormány, és Rodcsenkov szerint az egész hálózatot összefogó Vlagyimir Putyin elnök, természetesen tagadja a vádakat (naná, majd bevallják...), a The New York Times tényfeltáró cikkét követően az USA Igazságügyi Minisztériuma vizsgálatot indított, Grigorij Rodcsenkov pedig bekerült az amerikai tanúvédelmi programba, miután közeli munkatársa és barátja odahaza rejtélyes körülmények között életét vesztette ("szívrohamban").

Mindenki csal, ez nem kérdés, és Pierre de Coubertin híres mondása sem több már egy üres szállóigénél. A báró bizonyosan elborzadna, ha látná, mivé vált a műve; a hajdan még nemes célnak tekintett elv, miszerint az olimpia a "nemzetek önösségén átívelve hozzájárulna a békéhez és ahhoz, hogy a nemzetek könnyebben megérthessék egymást", mára százmilliárd dolláros üzletté, ragadós mancsú politikusok játszóterévé silányult, ahol nagyban folyik a "hogyishívjákolás".
Fogel és Rodcsenkov ezt a bilit borította ki, de persze néhány irgumburgumon és nyilatkozaton kívül semmilyen más komoly következménye nem lesz a dolognak, legfeljebb 1-2 évre leültetnek majd egy bűnbakot, a közvélemény megnyugtatására pedig hoznak pár látszatintézkedést, de közben minden ugyanúgy megy tovább, ahogy eddig. Mert az olimpia és általában a profi sport akkora üzlet, ami mellett eltörpül az erkölcs és az igazság, hát még egy ember élete.

A Netflix dokumentumfilmjét készítő újságíró és az egykori doppingellenőr alaposan belerúgott hát az orosz medvébe, akivel amúgy is egyre inkább elmérgesedik a nyugat viszonya, kérdés ezek után, hogy fog-e bármilyen "megtisztulást" hozni a sport világába. Elkeserítő, de gyaníthatóan nem, hiszen túl sok pénzről és politikai-gazdasági érdekről van szó. Legfeljebb annyi értelme van egy ilyen filmnek, hogy megpróbálja felnyitni az emberek szemét, csak azzal meg mit érünk, ha nem tehetünk a dolog ellen semmit...

Az ötödik résszel - egyelőre - véget ért az Ahová lépek...-sorozat, viszont készül már a folytatás, hiszen a graboidok valószínűleg nem nagy, de lelkes rajongótábora a biztosíték arra, hogy legalább egy tévécsatorna, vagy online szolgáltató berendeli az új epizódot.

A franchise ötödik része az egész széria eleddig leggyengébbje. A cselekményt áthelyezték Perfectionből Dél-Afrikába, ahol kiderül, hogy az amerikaiaknál nagyobb és fejlettebb lények garázdálkodnak, ezért felkérik Burt Gummert, a veterán szörnyvadászt, hogy segítsen elpusztítani őket.

Ezt a részt szerintem nem sokan élvezhették a stábból, pontosabban, nem egy jópofa bulinak foghatták föl, hanem komolyabban vették annál, mint amit képvisel, meg amire szánták. Beletettek ugyan néhány poénosnak gondolt szöveget meg némi bromance-os civakodást a két főszereplő között, ezek azonban nem igazán késztetik mosolygásra a nézőt.

Kezd egyértelműen kifáradni a sztori és Michael Gross is, aki már 25 éve formálja meg az eleinte csak mellékszereplőnek szánt fegyverbolond karaktert. Sanszos, hogy életkorára (70) való tekintettel a folytatásban már csak cameozni fog, de nem ő lesz a főszereplő, hanem Jamie Kennedy, aki viszont simán csak idegesítő, az ember legszívesebben odadobná a szörnyeknek, amik egyébként most kizárólag CGI-jal keltek életre, és a film kevéske pozitívumainak egyike, hogy baromi jól néznek ki ahhoz képest, hogy nem Wetás vagy ILM-es trükköket látunk.

Michael Gross ismét visszatért, ám ezúttal egyik őse szerepében, aki száz évvel későbbi leszármazottjától eltérően itt még csak ismerkedik a fegyverekkel (aztán eléggé belejön, lásd a film végi golyószórózást).
A trükkök egész jók, bár kevés van belőlük, nyilván a vadnyugati díszletek és kellékek, jelmezek tették ki a büdzsé nagy részét, de a graboidok ugyanolyan ocsmányak, mint korábban (ill. később, ha a sztori kronológiáját nézzük).

Akad néhány szerény poén, a játékos hangulat viszont továbbra is takaréklángon ég, és persze hiányolni vagyunk kénytelenek a kő-papír-ollózást is.

Direct-to-videos produkcióhoz képest ez is elég korrekt film, ami a világot ugyan nem váltja meg, de jól illeszkedik a sorozatba.

Tényleg azt hittem, hogy a Warner/DC-nél méltóképp fogják megünnepelni a Batman TAS negyedszázados jubileumát, ahhoz képest a komolynak induló produkció fokozatosan átmegy infantilisba, egy idő után pedig előkerül az altesti és rajzfilmhumor (fingás, hányás, stb.), de még a 60-as évekbeli széria is megidéződik - ezek viszont minden tekintetben kioltják egymást, így a végeredmény egy kusza stílustörés lesz.

 vagyis