Jelentem, kihívója akadt Rami Maleknek a jövő évi Oscar-gálán, mégpedig Bradley Cooper személyében.
Ha a legjobb férfi főszereplő díját mégsem vinné el, a legjobb rendezőjére akkor is esélye lenne, plusz akkor már Lady Gaga is a legjobb női főszereplőjére (mivel a legjobb betétdalért járót úgyis megkapja, ide a rozsdás bökőt), sőt, én Sam Elliottnak is minden további nélkül adnék aranyszobrot, de akár a legjobb filmnek járó díjat is a Csillag születik legfrissebb feldolgozása kapná meg.

Ki gondolta volna, hogy a szépfiúból komoly színésszé váló Cooperben ilyen rendezői tehetség bújkál, ami nem csak egy nyálas, átlagos iparosmunkát eredményezett, hanem egy szívvel, lélekkel rendelkező mozit?
Coopernek volt mondanivalója, törődött a karaktereivel, és a főszerepet sem csak azért játszotta el, mert megtehette. Tényleg remélem, hogy nem csak egyszeri fellángolásról van szó, hanem látjuk még a kamera mögött, akár saját magát is rendezve.

Lady Gagáról eddig is lehetett tudni, hogy fantasztikus zenész, de színészként is parádés, vagy Cooper ezt tudta kihozni belőle, ami szintén nem semmi.

A film talán picit hosszú a több mint két órás játékidejével, de ez az egyetlen, amibe bele lehet kötni.

Tommy Lee Jones 2011-ben rendezte meg a Cormac McCarthy által írt színdarab alapján ezt a tévéfilmet az HBO számára.

Két férfi ül egy lakásban. Beszélgetnek. Hamarosan kiderül, hogy az egykori elítélt bűnöző, azóta vallásossá lett "Fekete" megmentette a Professzornak nevezett "Fehér" életét, amikor az öngyilkosságot kísérelt meg. A kialakuló vita során előkerül a hit, ami Fekete életét alapvetően meghatározza.

Nem könnyű alkotás, és most nem arra gondolok, hogy Jones és Samuel L. Jackson 1,5 órán keresztül nyomja a sódert (bár zömében Jackson), hanem a felvetülő témákra, melyek között akad filozófia, vallás, erkölcs... meglehetősen tömény ez így egyben, nem is mindig tudtam követni, na és a legfontosabb, hogy nem is voltam képes azonosulni (szerencsére) a központi témával, az öngyilkossággal.

Egy kétszemélyes kamaradráma színpadon valószínűleg jobban képes működni, filmen viszont nehéz dió, hiszen lényegében semmi nem történik, ezt kell viszont vizuálisan és dramaturgiailag úgy megoldani, hogy a néző ne aludjon el 10 perc után. Jones rendezésében ez a veszély ugyan nem fenyeget, de ha valakit nem érint meg a film (mint pl. engem), akkor igazából tényleg csak Jackson parádés alakítására lehet figyelni, bár Jones-nak is akadnak jó pillanatai, de ez a mozi láthatólag nem róla szól, max annyiban, hogy izgathatta a sztori és annak mondanivalója.

Kár, hogy az ilyen filmek elkerülik a szélesebb közönséget, pedig jóval többet adnak puszta szórakozásnál, és én épp az ilyesmit keresem, ezért örülök, hogy megnéztem az önmagával meghasonlott református pap történetét.
A tiszteletes figurája (és amúgy az egész cselekmény) sok hasonlóságot mutat a már említett Scorsese-kultfilm főszereplőjével, aki szintén meg akarja tisztítani a világot a mocsoktól, és itt is egy nő az, aki befolyásolja végül a férfi tetteit.

Érdekes vizuális eszköz a régimódi, 4:3-as képarány, rendkívül nyomasztó a hangulat, csupát 2-3 percnyi zene hallható a majd' két órás film alatt, Ethan Hawke nyúzott arca és reszelős hangja pedig minimum egy Oscar-jelölést be fog hozni (bár kérdés, mennyi esélye lesz a favorit Rami Malek mellett).

Vajon Isten megbocsát nekünk? Én ugyan nem vagyok vallásos, de amíg ilyen filmek készülnek, szerintem meg.