"Végre" révbe ért a régóta dédelgetett hollywoodi feldolgozás, persze, kérdés, hogy ennek mennyire lehet örülni, bár tulajdonképpen az amerikai Ghost in the shell sem volt annyira botrányosan rossz, csak épp elég sok volt benne a változtatás az eredeti animéhez képest, ami meglehetősen kiakasztotta a hardcore fanokat. Amíg elkészül Taika Waititi (ez azért bizakodásra adhat okot) produkciója, célszerű górcső alá venni a japán kult-rajzfilmet, ami 1988-ban igen magasra helyezte a lécet (és hol volt még ekkora az első GitS...), ebből a magasságból pedig szinte biztos, hogy csak lezúgni lehet, főleg az értelemre kevéssé, de az akciókra annál inkább fogékony amerikai és nemzetközi közönség miatt. A harmadik világháborút követően Neo-Tokióban egy fiatal suhancokból álló motoros banda egy rivális csoporttal történő összecsapást követően elveszíti egyik tagját. A sebesült Tetsuót kormányügynökök viszik el, a fiúban pedig hamarosan különös, pszichokinetikus erők jelentkeznek, ami pusztító következményekkel járhat nem csak önmagára, de az egész városra, sőt talán a világra is. Nem könnyű végigülni a 2 órás játékidőt, de ez alatt igen sok inger és információ éri a nézőt, amiken bőven el lehet gondolkodni. Politikai és társadalmi feszültségek adják a történet hátterét, a fő cselekményszál pedig személyes síkon halad előre, hogy a végén valami egészen elborult technikai apoteózisba torkolljon. Egyike a klasszikusoknak, ezért is
Roger Corman B kategóriás mocska a Cápa után nem sokkal próbálta meglovagolni a közönség új keletű félelmét a vízben élő ragadozóktól. Különös hozadék, hogy az egyik híres Spielberg-epigon, Joe Dante ült a rendezői székben, aki ekkoriban még bőven kezdő hollywoodi direktor volt, ugyanakkor e film tapasztalatai is segíthették abban, hogy néhány évvel később elkészítse klasszikusát, a Szörnyecskéket, aminek nem mellesleg Spielberg volt az egyik producere. A kör bezárul. :)
Van itt minden, mi trash-rajongó szem-szájnak ingere: titkos katonai kísérlet, mutáns piranhák, csinos nők, egy lányát féltő apa, egy gátlástalan üzletember, sok vér, stb., de ne feledjük, hogy 40 éve ezek még nem számítottak annyira elcsépelt közhelyeknek, mint manapság.
Joe Dante a lehetőségeihez képest tisztességesen elkészítette a filmet, simán kölcsönvette Spielberg "ha nem látjuk, jobban félünk a szörnytől" módszerét a Cápából (lásd még Ridley Scott Alienjét), egyáltalán nem csak úgy odahányta a produkciót; hát istenem, a forgatókönyv szögegyszerű megoldásaival nem akart mit kezdeni, inkább a feszültségkeltésre koncentrált, ami sikerült is neki.
Mint sok hasonló, régi klasszikusban, a Piranhában is van egy kedvesen nosztalgikus báj, avagy az idő még az ilyen mozgóképszemetet is képes megszépíteni.
A legújabb DC-rajzfilm nem csak a története szerint időutazás, de hála Bruce Timm producernek, figuratervezőnek és (a nem mindig remekelő, de most azért egész jó) Sam Liu rendezőnek, megidézi a 2001 és 2004 között futó animációs sorozatot is. A 30. században járunk. Miközben megpróbál feltartóztatni egy időutazásra készülő, szuperbűnözőkből álló csapatot, velük együtt Star Boy is a 21. századi Gothambe kerül, ahol a gyógyszerei hiányában amnéziás lesz, csak alap dolgokra emlékszik, de mivel senki sem hiszi el, hogy ő a jövőből érkezett szuperhős, az Arkham Elmegyógyintézetbe zárják. Eközben a szuperbűnözők el akarják kapni a poszttraumás stresszben szenvedő Jessica Cruzt, azaz a legújabb Zöld Lámpást, a fiatal nőnek szánják ugyanis a kulcsszerepet egy nagyszabású tervben, amely a múlt megváltoztatását célozza, hogy így sose jöhessen létre a jövőbeli Szuperhősök Légiója. A csak homályos emlékfoszlányokkal rendelkező Star Boy megszökik a zárt osztályról és az Igazság Ligája segítségével ismét felveszi a harcot a gonosztevőkkel. A történet alapja talán még mindig egy átlagos DC csihi-puhi, de vannak emberi pillanatai, ráadásul az egésznek adnak egy kellemesen nosztalgikus bájt a régi jó Bruce Timmes figurák, melyek több mint 25 éve debütáltak a Batman TAS-ban. Én személy szerint ekkor szerettem meg a rajzolt DC-világot, ezért különösen jó látni, hogy ennyi év után is mennyire működnek ezek az elnagyolt, de egyszerűségükben is kiváló karakterdizájnok. Az is örvendetes, hogy a szinkronszínészek között megtalálható a nagy öreg, Kevin Conroy, aki néhány kivételtől eltekintve már szintén '92 óta adja a hangját az animált Sötét lovagnak, továbba újra hallhatjuk George Newbernt mint Superman, és Susan Eisenberget mint Wonder Woman. A konfliktusok, a dráma, valamint a szereplők motivációi épp annyira kidolgozottak, ami a cselekményt és a történetet előreviszi, az akciójelenetek sem túl tolakodóak, nem nyomják agyon a sztorit, így a végeredmény ugyan nem lesz kiemelkedően zseniális, de kellemes 80 percnyi kikapcsolódást biztosít a képregények és az azokból készült adaptációk kedvelőinek.
A kínai filmipar, köszöni szépen, nincsen ráutalva a globálisra, hát még a hollywoodira. Ha az 1,4 milliárdos lakosság csak egytizede jár rendszeresen moziba, az is bőven elég arra, hogy életben tartsa az üzletágat, igaz, a minőség olykor kérdéses, lásd pl. A nagy fal. A legújabb monumentális vállalkozás ezúttal egy scifi, ami látványban kenterbe veri bármelyik amerikai CGI-orgiát, és bár a történet nem ostromolja a fellegeket, valószínűleg Michael Bay is szégyenkezve sütné le a szemét, mondván: ehhez képest az Armageddon gyenge szellentés egy F5-ös tornádóban. A nem túl távoli jövőben a Nap a Föld létét veszélyezteti, ezért az emberiség összefog egy szó szerint galaktikus méretű terv megvalósításáért: több ezer gigantikus hajtóművet építenek a bolygó felszínére, hogy az egészet elmozdítsák a pályájáról és 4,2 fényévvel arrébb vigyék. Mindegyik hajtómű alá egy-egy földalatti várost ásnak, ahová túlélő embereket telepítenek, a bolygó előtt pedig "csillagközi révkalauzként" egy űrállomás halad. Az egész tervre 100 generációt, ill. 2500 évet szán az egységes világkormány. Eltelik 17 év, egy kínai űrhajósnak hamarosan lejár a szolgálata a Föld előtt keringő űrállomáson, hazafelé készül, hogy újra lássa a fiát, ám a Jupiter közelébe érve az óriásbolygó gravitációja húzni kezdi a Földet, ami a hajtóművek meghibásodásához és leállásához vezet. Ha az emberiség nem cselekszik gyorsan, az egész terv meghiúsul, a Földnek pedig vége. Ez a kínai filmipar második legsikeresebb mozija, csak a belső piacon közel 700 millió dolláros hasznot termelt a február 5-i bemutatója óta. Többek között dolgozott benne az új-zélandi Weta Workshop, és gyakorlatilag nincsen olyan képkockája, amiben ne lenne valamilyen vizuális effektus. Emellett meg tényleg olyan, mint egy amerikai szuperprodukció - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Eleve adott egy olyan történet, ami a scifi-írók legvadabb álmaiban fordulnak csak elő, vannak pátoszos jelenetek, apa-fiú konfliktus, nagy zokogások, elhalálozó szereplők, szóval minden, ami egy valódi plázamozis élményhez szükséges. Nyilván nem fogja tudni lenyomni a Bosszúállók - Végjátékot, de nincs is rá szüksége; amit vállalt, azt így is gond nélkül teljesítette, elégedettek lehetnek a nézők és az alkotók is. Az pedig, hogy a kötelező látvány- és sztorielemeken túl nincs benne igazán más, nem sokat számít.
Tulajdonképpen a Netflix ezen sorozata nem volna különösebben kiemelkedő, ha a témája nem lenne némileg eltérő a megszokottól, és ha a főszereplője nem nyújtana parádés alakítást. Jen férje cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, a rendőrség pedig tehetetlen, mert nincs se szemtanú, sem térfigyelő kamera felvétele. A kétgyermekes nő egy csoportterápiás eseményen ismerkedik meg Judy-val, akiről azonban hamarosan különös dolgok derülnek ki: valójában nem is veszítette el a vőlegényét - ellenben több vetélese is volt, ezért szakított a férfival. Akivel viszont azóta is kapcsolatban van. Ráadásul ők ketten ültek abban az autóban, ami elütötte Jen férjét. De mire ideáig eljut a történet, a két nő már összebarátkozott és egymás lelki támogatóivá válnak, sőt Judy oda is költözik Jenhez, aki viszont üzleti kapcsolatba kerül barátnője exével. És a dolgok itt kezdenek el igazán bonyolulttá válni. Tramedy, azaz tragédia és komédia, ez a műfaja a Liz Feldman, Will Ferrell és Adam McKay produceri felügyelete mellett készült sorozatnak. Tragédia, hiszen az epizódok központi témája a veszteség és annak feldolgozása, és komédia, mert a széria szarkasztikus humorban sem szűkölködik. Furcsa, de működő elegy, emellett van egy folyamatos feszültsége is, ami abból táplálkozik, hogy Jen rájön-e (és ha igen, mikor), hogy Judy a felelős férje haláláért - ám eközben olyan részletek is napvilágot látnak, melyek új megvilágításba helyezik a két nő viszonyát és az alapkonfliktust (vagyis Ted halálát). Ez a sorozat maximálisan Christina Applegate-é, aki toronymagasan kiemelkedik színészileg. Nem gondoltam volna, hogy az egykori Kelly Bundy ilyen játékra képes, és remélhetőleg a véleményemet az Emmy-díjat odaítélő zsűri is osztani fogja. Linda Cardellini is jó, megvannak a maga kiváló pillanatai, de Applegate elhomályosítja, ami végül is nem baj, hiszen remekül tud együtt játszani a két színésznő. Érdemes megemlíteni még az egykori Küklopszot, azaz James Marsdent is.
