Kurt Barnert gyerekkora óta vonzotta a művészet, amit a második világháború sem tudott benne elnyomni. A harcok befejeződése után, szó szerint a romok között kezd tanulni, majd alkotni, eközben ismerkedik meg későbbi feleségével, Elisabeth-tel. A fiatal párnak még a berlini fal építése előtt sikerül Nyugatra mennie, ahol szerény körülményeik és nehézségeik ellenére is kitartanak egymás mellett; miközben Kurt próbál rátalálni művészi mondanivalójára és hangjára, életükben újra és újra felbukkan Ellie apja, Carl Seeband professzor, az egykori meggyőződéses náci orvos - aki felelős Kurt fiatalon megölt nagynénjének haláláért.

Florian Henckel von Donnersmarck filmjét nézve Szabó István A napfény íze című remekműve jutott eszembe, és nem csak azért, mert ahhoz hasonlóan ez is több mint három órás, hanem mert a főszereplő személyén keresztül a néző itt is átélheti - ez esetben - Németország XX. századi történelmének momentumait az 1930-as évektől a '60-as évekig.

Emellett fontos elem a művész és a művészet mibenléte egy jellemző korszakban és helyen (a második világháború alatti és utáni Kelet-, majd Nyugat-Németországban), nem mellesleg pedig idén ezt a filmet nevezték a németek a Golden Globe-ra és az Oscarra, de az operatőr, Caleb Deschanel is kapott jelölést a legjobb fényképezés kategóriájában.

És nem is véletlenül, ez ugyanis egy jó film. Kiválóak a színészek (a mellékszereplők is, pl. Kurt kalapos mestere), csodaszép a fényképezés, érdekes, gondolatébresztő és emberi a történet, és persze az sem utolsó szempont, hogy a németek képesek szembenézni a múltjukkal, de közben nincsen szájbarágás, sem önismétlés.