Nem kapunk viszont lineáris, valahonnan valahová tartó történetet, sokkal inkább valamiféle vázlatszerű cselekményszálat, ami lazán összeköti egymással a különféle epizódokat, na meg egy nagyon erős atmoszférát arról, hogy milyen volt Hollywood és milyen volt hollywoodinak lenni az 1960-as évek végén.
Tiszteletteljes főhajtás ez a film egy rég letűnt korszak és legendás álomgyári figurák, pl. Bruce Lee és Steve McQueen előtt, de közben egyfajta historikus tabló is, abban az értelemben mindenképp, hogy Sharon Tate személyén keresztül is kibontakozik a "történetféleség" egyik fontos és valóságos szála.
Leonardo DiCaprio és Brad Pitt zseniális, az ő alakításuk még akkor is képes elvinni a közel 3 órás játékidőt, amikor a film a közepe felé kicsit leül és sajnos, az első fél tempója már nem is tér vissza. A legvégén azért még egyszer felpörögnek az események, amikor az "ördög" keménykedni próbál, csak aztán elkerül Brandy kutya meg egy csúnya lángszóró.
És akkor még ott vannak az apró mellékszereplők és cameok, mint Michael Madsen (és a sárga Cadillacje, aminek több a vászonideje, mint neki), Tim Roth (akinek jeleneteit végül teljes egészében kivágták), Nicholas "Pókember" Hammond, Dakota Fanning, Al Pacino, Kurt Russel (megint kaszkadőr szerepben), Bruce Dern, Luke Perry (ez volt a színész utolsó szerepe), és a "banda" többi tagja, hogy a számtalan direkt és indirekt filmes kikacsintásról már ne is szóljak.
Nem ez (lesz) Tarantino legjobb filmje, mert szerintem az még mindig a Ponyvaregény, de ha a mester "csak" ilyen mozikat készít a jövőben (vagy hát azt az egyet, amit ígért), akkor sem járunk rosszul.
