Ez A köd nem az A köd. Azért mondom ezt, mert John Carpenter már rendezett egy filmet ilyen címmel 1980-ban (The Fog), melynek története némileg hasonlít is Stephen King regényére, csak abban bosszúálló szellemek rejtőzködtek a gomolygó fehérségben.
A horrorkirálynak tartott King könyve szintén 1980-ban látott először napvilágot, de hogy ki lopott merített ihletet kitől, netán csak megint azok a fránya nagy szellemek találkoztak, valószínűleg sosem derül ki.
Habár King sztorijait viszonylag régóta (1976 óta) adaptálják filmvászonra és/vagy tévéképernyőre - akár rövid idővel a megjelenés után -, A ködre egészen 2007-ig kellett várni.
A történet rendkívül hűen követi a regény cselekményét: egy vihart követően David Drayton és kisfia a nyaralójuk melletti városkába autózik, hogy bevásároljanak a helyi áruházban. Mikor odaérnek, észreveszik, hogy óriási kiterjedésű, sűrű köd ereszkedett le, ami mindent elborít. A vásárlók nem értik, mi történt; a telefonvonalak süketek, minden kapcsolat megszakadt a külvilággal. Hirtelen egy véres férfi ront be a vevőtérbe, becsapja maga mögött az ajtót, és rémülten meséli el, hogy társát valami elragadta. Az emberek eleinte hitetlenkednek, ám hamarosan felfedezik, hogy a ködben vérszomjas szörnyek bujkálnak, melyek csak arra várnak, hogy valaki elhagyja az épületet.
Nyugodt szívvel ajánlom a könyv elolvasását, de ugyanígy a film megnézését is, noha néhány dolgot megváltoztatott a Kinget korábban már többször is adaptáló Frank Darabont (A remény rabjai, Halálsoron), forgatókönyvíró és rendező. Ebben az esetben a befejezésben van a legnagyobb különbség a regényhez képest, amit eleinte lehet furcsálni, sőt akár még feleslegesnek is nevezhetné az ember, ám belegondolva talán mégsem hiányzik a kvázi hepiend, és megmagyarázható a film ilyetén lezárása - hogy a teljesen más érzelmi hatását már ne is említsem.
A történet természetesen nem a szörnyekről, a vérről és a visítozásról szól, hanem az emberben megbújó rémségekről, melyek sokkal félelmetesebbek akármilyen ocsmány szerzetnél.
Egy szörny csak követi a természetét, azt teszi, ami "a dolga", az ember viszont gonoszságból, rosszindulatból és butaságból csinál hasonlót. Elítélhető-e egy teremtmény ahhoz képest, amit az ember művel? Nem igazán. Morális szempontból a ködben élő lények nem "rosszak" - ellentétben az áruházban fedezéket kereső emberek némelyikével.
Tipikus figurákat látunk: gondoskodó, lelkiismeretes apa, szkeptikus, beképzelt jogász, fanatikusan vallásos nő, egyszerű melósok, idős tanárnő, segítő szándékú, józanul gondolkodó férfi stb.
Érvek és ellenérvek, hitek, meggyőződések, és a ráció csap össze az egyes karakterekben és jelenetekben, melynek célja nem az, hogy lássuk, miként szabadulnak ki az emberek a csapdából, hanem annak bemutatása, hogy ki milyen módon reagál egy válsághelyzetre. Egy sokszereplős pszichodrámáról van szó lényegében, melyben az emberi viselkedés kerül felboncolásra (lásd még a 12 dühös embert).
Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy amerikai típusú karakterekről van szó, ezért aztán ez a bizonyos boncolás is elsősorban az amerikai gondolkodásmódot mutatja be, ám valamilyen szinten biztosan nevezhetjük egységesen jellemzőnek is az egyes viselkedésmintákat.
A legjobban talán ez a részlet írja le a film lényegét:
"- Civilizált társadalom vagyunk.
- Persze, amíg a gépek működnek, és amíg tudod tárcsázi a rendőrséget; de ha ezeket elveszed, belököd az embereket a sötétbe, beléjük fagyasztod a szart, akkor nincs több szabály, és meglátod, milyen primitívek tudnak lenni. Ha eléggé rájuk ijesztesz, bármire ráveheted őket. Bárkinek hisznek, aki megoldást ígér. Mint faj, alapvetően őrültek vagyunk. Rakj kettőnél többet egy szobába; táborokba rendeződnek, és azon kezdenek agyalni, milyen indokkal öljék meg egymást. Szerinted miért találtuk ki a politikát és a vallást?"
Utóbbi különösen fontos gondolat, hiszen igen nagy hangsúlyt kap a drámai alaphelyzet vallásos alapon történő megmagyarázása, ill. a leginkább a vallásos és a világi felfogás feszül egymásnak a cselekmény során. King és Darabont is amúgy elég egyértelműen állást foglal e téren, ennélfogva tehát akár kritikaként is értelmezhető az, amikor a mániás tüneteket produkáló egyik szereplő úgy jár, ahogy.
A dramaturgia eleinte hasonló feszültségforrást használ, mint pl. a Cápa vagy az Alien; vagyis egy ideig nem látjuk (tudjuk), hogy mitől is kell félni, ez pedig remekül növeli a félelemérzetet, utána viszont ez áthelyeződik, amikor a szereplők felfedezik a köd "lakóit"; onnantól kezdve amolyan "menekülőfilmmé" változik a történet, és azon lehet izgulni, ki ússza meg ép bőrrel.
A könyvben amúgy eléggé felületesen és röviden intézték el a köd magyarázatát, ehhez képest a film némileg bővebben taglalja a jelenség mibenlétét. Nincs persze eltúlozva, de ahhoz éppen elég, hogy elfogadjuk.
A szereplők egész jók; Thomas Jane meggyőzően alakítja a fiát és az embereket óvni akaró apát, Marcia Gay Harden szemmel láthatóan lubickol a fundamentalista Mrs. Carmody bőrében, Toby Jones pedig tőle egész szokatlan dolgokat is meglepően ügyesen teljesít. Egy emlékezetes mellékszerepben láthatjuk William Sadlert is, valamint Laurie Holdent.
A fényképezés nagyon ügyesen használja ki a szűkös, zárt helyeket, a képi világ nem válik egysíkúvá, bár kicsit tévésnek hat a sok arcközelijével.
Zene kevés van; Mark Isham dallamai szerencsére nem verik szét feleslegesen a drámai hatást, de nem is erősítik azt öncélúan.
A tempó és ritmus végig egységes, lassabb, unalmasabb szakaszok nincsenek.
A trükkök átlagosak, de magas színvonalúak. Látszik, hogy nem a Weta vagy az ILM készítette őket, de így is minden CGI kellőképpen hihető, a lények pedig félelmetesek, még a film végén látható behemót is a súlyos lépteivel.
Két órányi, tömény feszültség-dózis a jobb fajtából A köd, bár azért a körmünket nem fogjuk tőle csuklóig lerágni, viszont nem is ez az elsődleges cél, hanem az emberi psziché pellengérre állítása. Több szempontból is elgondolkodtató a történet, a megvalósítás pedig hatásos, biztos és hozzárétő munka egy jó szakembertől.
