Quentin Tarantino - állítólag - utolsó előtti filmje megint kicsit más, mint a többi mozija. Nincs most olyan időfelosztás, mint a Ponyvaregényben, nincs rojtosra pofázás, mint az Aljas nyolcasban, és szerencsére nem is megy úgy mellé, mint a Grindhouse: Halálbiztos. Nem kapunk viszont lineáris, valahonnan valahová tartó történetet, sokkal inkább valamiféle vázlatszerű cselekményszálat, ami lazán összeköti egymással a különféle epizódokat, na meg egy nagyon erős atmoszférát arról, hogy milyen volt Hollywood és milyen volt hollywoodinak lenni az 1960-as évek végén. Tiszteletteljes főhajtás ez a film egy rég letűnt korszak és legendás álomgyári figurák, pl. Bruce Lee és Steve McQueen előtt, de közben egyfajta historikus tabló is, abban az értelemben mindenképp, hogy Sharon Tate személyén keresztül is kibontakozik a "történetféleség" egyik fontos és valóságos szála. Leonardo DiCaprio és Brad Pitt zseniális, az ő alakításuk még akkor is képes elvinni a közel 3 órás játékidőt, amikor a film a közepe felé kicsit leül és sajnos, az első fél tempója már nem is tér vissza. A legvégén azért még egyszer felpörögnek az események, amikor az "ördög" keménykedni próbál, csak aztán elkerül Brandy kutya meg egy csúnya lángszóró. És akkor még ott vannak az apró mellékszereplők és cameok, mint Michael Madsen (és a sárga Cadillacje, aminek több a vászonideje, mint neki), Tim Roth (akinek jeleneteit végül teljes egészében kivágták), Nicholas "Pókember" Hammond, Dakota Fanning, Al Pacino, Kurt Russel (megint kaszkadőr szerepben), Bruce Dern, Luke Perry (ez volt a színész utolsó szerepe), és a "banda" többi tagja, hogy a számtalan direkt és indirekt filmes kikacsintásról már ne is szóljak. Nem ez (lesz) Tarantino legjobb filmje, mert szerintem az még mindig a Ponyvaregény, de ha a mester "csak" ilyen mozikat készít a jövőben (vagy hát azt az egyet, amit ígért), akkor sem járunk rosszul.
Valamikor az 1890-es években két férfi érkezik egy magányos kősziklán magasodó világítótoronyba; egy tapasztalt vén róka és egy fiatal, aki korábban Kanadában dolgozott favágóként, de a pénz miatt elvállalta ezt a munkát. Az idősebb toronyőr minden feladatot ifjabb társára tol, kezdve a ciszterna takarításától egészen a gépek karbantartásáig; a fiatalembernek viszont lassan elege lesz a folyamatos megalázásból, így az egyre gyakoribb közös lerészegedések és kényszeredett barátkozás ellenére a két férfi fokozatosan egymás ellen fordul. Minimál kamara-pszichothriller; a 4:3-as képarány (pontosabban 1.19:1, vagyis majdnem teljesen szabályos négyzet), a fekete-fehér színvilág, az expresszionista fényképezés pedig csak fokozza a bezártság-érzetet és az ezzel együtt lassan, de biztosan kialakuló tébolyt. Abban nem vagyok egészen biztos, hogy mi volt evvel az író-rendező szándéka, bár egy interjúban úgy fogalmazott, hogy "semmi jó nem sül ki abból, ha két férfi csapdába esik egy óriási falloszban", a nyomasztó hangulat viszont annyira erős, hogy - ha lehet így mondani - bőven túllendíti a nézőt ezen, így ha végig képes ülni a közel 2 órát, bizonyos lehet benne, hogy kegyetlen élményben lesz része. Willem Dafoe és Robert Pattinson az év egyik legjobb színészi alakítását nyújtja, irgalmatlan energiákat szabadítanak fel magukban és egymás felé.
Bár az Így neveld a sárkányodat-filmtrilógia (és tévésorozat) véget ért, a történetben és a figurákban bőven van annyi lehetőség, hogy ha egész estés folytatás nincs is (még), egy rövid epizód erejéig azonban vissza tudnak térni; pontosabban: haza, ahogy ennek a rövid karácsonyi résznek az alcíme is jelzi. 10 év telt el a harmadik rész eseményei óta; Astrid és Takonypóc boldogan élnek a gyerekeikkel, ahogy Fogatlan is a családjával, távol ember barátaitól. A viking faluban már csak az idősebbek emlékeznek a sárkányokra, így az ifjú törzsfőnök - Bélhangos hathatós segítségével - elhatározza, hogy ünnepi színházi előadást rendez, hogy így meséljen a falu fiataljainak saját és apja egykori kalandjairól a repülő tűzokádókkal. Eközben Fogatlannak is hiányoznak a barátai, így fejébe veszi, hogy meglátogatja őket, kicsinyei azonban keresztül húzzák a számításait. A Hazatérés szerencsére nem elégedett meg a sorozat fapadosabb megoldásaival, így technikai és kreatív fronton is magas színvonalú, mozifilm-minőségű produkciót kapunk a DreamWorkstől. Egy kivételével (Jonah Hill) az összes szinkronszínész visszatért a szerepébe (még Gerald Butler is egy flashbackben), Valka viszont kimaradt a cselekményből, így Cate Blanchettet is hiányolnunk kell. Az alig 21 perces játékidő (aminek végén amúgy a harmadik rész fináléjának jeleneteit láthatjuk a stáblista alatt) épp elég arra, hogy az összes kedvelt karakter felbukkanjon, jut idő néhány verbális és vizuális gegre is, a kölyöksárkányok pedig még mindig szupercukik. Főgonosz ezúttal nincsen, a sztori nem harcra, hanem a kellemes emlékezésre van kihegyezve.
Amikor Stephen King Tűzgyújtója találkozik egy karcos X-Men-eredetsztorival és a Hősökkel, abból vagy valami rendkívüli, vagy valami ordas nagy bukás kerekedik ki. A Freaks valahol ezek között van. Henry és kislánya, Chloe tökéletes elszigeteltségben él a házukban. Ha bármire szükségük van, a férfi megszerzi, de máskülönben nem lépnek ki az ajtón. Egyáltalán. Hét év telik el így, és az apa ezalatt megtanította a lányának, hogy ha bárki kérdezi, akkor ő normális, amúgy pedig óvakodjon az emberektől, akik rájuk vadásznak. A kislány vágyakozva figyeli a külvilágot, különösen egy fagylaltos autót, aztán egy nap úgy dönt, hogy ha ő tényleg annyira normális, mint ahogy az apja állítja, akkor neki is jár a fagyi. A Zach Lipovsky és Adam B. Stein alkotta író-rendező-producerduó filmje nem szólt túl nagyot (bár nyert egy rakás díjat kisebb fesztiválokon), pedig egyáltalán nem rossz alkotás, kifejezetten hangulatos, emellett jól is lett megrendezve, ahogy fokozatosan derülnek ki az információk. Ügyes húzás, hogy a film közel feléig az ember azt hiheti, hogy Chloe apja csak egy mezei őrült, aki paranoiásan fél a külvilágtól és ezt a félelmét rákényszeríti a lányára is - ugyanez viszont már elég lehet ahhoz, hogy a türelmetlenebb néző itt abbahagyja a filmet, holott az igazán érdekes, elgondolkodtató, izgalmasabb részek és fordulatok csak ez után következnek. Nyilván ezúttal sincs jelentős újdonság a nap alatt, hiszen pl. az X-Men-képregények már évtizedek óta dolgozzák fel a - ez esetben nem mutánsoknak, hanem Szörnyszülötteknek nevezett - különleges képességű emberek történetét, ugyanakkor a téma örök érvényű, legalábbis, amíg létezik antiszemitizmus, rasszizmus vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetés nemi, vallási, származási, vagy akármilyen alapon. A film tehát a látványos külsőségeken túl arról is szól, hogyan képes bármit megtenni egy szülő azért, hogy megvédje a gyermekét egy rettegő-elnyomó társadalmi közegben, ahol vannak a "normális" emberek és vannak "ők", akik valamilyen módon különböznek. A színészek elég jók; Emile Hirsch mellett magasan kiemelkedik a remekelő Bruce Dern, de feltűnik a Battlestar Galacticából ismerős Grace Park is, a főszereplő kislányt, Lexy Kolker pedig egy ritka kivétel az amúgy elég idegesítő gyerekszínészek között.
Válás amerikai módra. Ez is lehetne a címe Noah Baumbach filmjének, melyben egy házasság felbomlását veszi górcső alá a maga kissé abszurd amerikai módján. Abszurd, hiszen sok esetben a válás is egy ilyen folyamat az ügyvédekkel, civakodással és vagyonmegosztással. A rendező a rá jellemző komikus formában mutatja meg ezt a cseppet sem könnyű időszakot, amelyhez amúgy a személyes élményei is asszisztáltak (2013-ban vált el). Ez egy erősen karakter- és színészközpontú film, így a kisebb mellékszerepek is fontosak, azokat is ismert arcok alakítják, pl. Wallace Shawn, Ray Liotta vagy Laura Dern, a pálmát azonban egyértelműen Scarlett Johanson és Adam Driver viszi, akikről immár világos számomra, hogy a Marvelekkel és a Star Warsszal csupán pénzt keresnek, de színészkedni ilyen filmekbe járnak; és persze jóval több is van bennük a Fekete Özvegynél és Kylo Rennél. A több mint két órás játékidő talán kicsit hosszú, ezt a sztorit 100-120 percben is el lehetett volna mesélni, de azért így sem válik unalmassá. Külön érdemes kiemelni Driver dalát az egyedüllétről a film vége előtt nem sokkal. Egyrészt milyen jó hangja van, másrészt amit énekel, az is elgondolkodtató.
