Bőven benne jártunk már a 3D-s rajzfilmek és a Pixar korában, amikor a DreamWorks előállt ezzel a vegyes technikájú, de már számítógéppel készült produkcióval, ami az amerikai kultúra egyik legalapvetőbb elemét, a szabadságot választotta témájául - ezt pedig egy, a vadnyugati terjeszkedés idején élő vadló "személyén" keresztül mutatja be.

Kisebbfajta érzelmi hullámvasút a film, mindenhol működnek a jobban-kevésbé hatásvadász elemek és sablonok (pl. tiszta szívű indiánok kontra elnyomó fehérek), van dráma is, szerencsére azonban a nagy amerikai szájbarágást mellőzték az alkotók, marad a szabadságvágy lehengerlő élménye.

A Mielőtt-sorozat harmadik részében Jesse és Celine élettársi kapcsolatban él Párizsban, a film cselekménye azonban Görögországban játszódik, ahol a kétgyermekes család (Jesse elvált, van egy fia, aki Amerikában él) a vakációt tölti barátoknál.

A három közül ez a rész a legkiforrottabb, ha úgy tetszik, ez a "legfilmebb", némiképp szakít is az első két epizód formai világával, hiszen például jóval több a vágás, több a helyszín és a napszak is, nem csupán néhány óra alatt játszódik, Richard Linklater viszont könnyedén illeszti bele a "szokásos" hosszú, beszélgetős jeleneteket ebbe is. Egyfajta keretes szerkezetet is használ, hiszen a film legelején és legvégén is van egy nagy dialóg a főszereplők között, akik nem csak külsőleg, de személyiségükben is "hozzáöregedtek" a karaktereikhez, azok pedig őhozzájuk.

Ethan Hawke és Julie Delpy nem elégszik meg a rutinnal, mindketten óriásit alakítanak, a kémia közel 20 év után is ugyanúgy megvan köztük, na és persze a figuráikat is remekül érzik.

Kilenc évvel Jessie és Celine találkozása után egy véletlen során akad össze a két főhős Párizsban, ahol az íróvá lett fiú könyvbemutató körúton van, a lány pedig a városban él.
Kiderül, hogy annak idején Jessie visszament Bécsbe, de Celine nagymamája váratlan halála miatt nem tudott megjelenni a megbeszélt randevún. Azóta eltelt majdnem 10 év. Mi történt ez idő alatt? Sosem tudták elfelejteni egymást, bár életük elindult egy irányba, de igazán egyikük sem boldog. Talán minden másképp lenne, ha annak idején telefonszámot cserélnek?

Richard Linklaternek másodszor is sikerült elsütnie minimálötletét, mely gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy két ember beszélgetve sétál. Képileg nem is lett különösebben izgalmas a folytatás, de a lényeg nem is ebben van, hanem a főszereplők egyéni és a másikhoz fűződő viszonyának alakulása, az életről való elmélkedésük a személyes tapasztalatok alapján.

Linklater, Ethan Hawke és Julie Delpy visszavett az intellektuális pettingből, ehelyett főképp a párkapcsolatok mibenlétét és (nem)működését, a boldogságkeresést boncolgatják. Ez pedig egy örökké aktuális téma, amit már évezredek óta próbál a művészet megválaszolni.

Richard Linklater klasszikusához eddig még nem volt szerencsém, de ez is csak azt mutatja, hogy jóval több filmet nem láttam, mint amit igen (de hát egy egész élet áll rendelkezésre, hogy bepótoljam).
A mindössze egyetlen nap alatt játszódó sztoriban egy francia lány és amerikai fiú ismerkedik meg a Budapestről Bécsbe tartó vonaton, hogy aztán az osztrák fővárosban csavarogva végigbeszélgessék az éjszakát, azt a néhány órát, ami megadatott nekik, mielőtt - talán örökre - elválnak.

Egy kedvesen naiv szerelem története ez, afféle intellektuális petting, értelmiségi cirógatás, melynek során sok mindenről esik szó, a lényeg pedig két lélek őszinte egymásra találása, meg persze az a konklúzió, hogy az emberi lét tán egyetlen igazi célja az, hogy szeressen és viszontszeressék. És tényleg, mi más értelme van az életnek? :)

Sok rosszat hallottam róla, meg hát ugye ez a Disney-féle Kánon, amit én élből elutasítok, de azért a kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni, szóval adtam neki egy esélyt - és meglepően jó volt ahhoz képest, hogy mire számítottam.

A sokat szidott Alden Ehrenreich szerintem tisztességgel helytállt, de persze esélye nem volt Woody Harrelson és Paul Bettany mellett, akik mindenkitől ellopják a showt.

Csak ismételni tudom magamat: korrekt film lett.