Ines Conradi egy multinacionális tanácsadó cégnél dolgozik - most épp Bukarestben. A fiatal nőnek szinte semmire nem marad ideje a munka mellett, így apjára sem, aki hirtelen ötlettől vezérelve meglátogatja, néhány együtt töltött nap után pedig hazamegy. Vagy legalábbis Ines ezt gondolja, ám egyszer csak meglát egy furcsa alakot hatalmas műfogsorral és parókával a vállalatánál. Kiderül, hogy a papa Romániában maradt, és Toni Erdmann néven időről időre felbukkan a lánya környezetében, ezzel nem kevés bonyodalmat okozva.
A bevezetőben írt "rendkívül furcsa" kifejezést jobb híján használtam, mert nem jutott eszembe alkalmasabb jelző Maren Ade filmjére. Az világos, hogy az életről próbál értekezni, hogyan kell megragadni azokat a pillanatokat, melyeket könnyen elszalasztunk, de erre csak későn jövünk rá, más kérdés azonban, hogy szerintem nem volt szükség a film végén ezt így kb. szó szerint el is mondani, de hát az amerikai szájbarágós módszer - úgy tűnik - ezt a produkciót sem kerülte el.
Én személy szerint azt nem értettem (bár ez talán valamiféle német humor), hogy mi köze van ennek a fenti mondanivalónak ahhoz, hogy Ines apja különféle kínos helyzetekbe hozza a lányát, ezzel próbálva felolvasztani őt, vagy inkább ráébreszteni arra, hogy ha nem vigyáz, elszalad mellette az élet. Ez a része tök világos a történetnek, de a megvalósítás számomra inkább az idegesítő kategóriába esik. Főleg közel két és fél órán át...
A dokumentarista stílus és az egyszerűen játszó, sokszor valószínűleg improvizáló színészek, köztük autentikus román statiszták, néha "az utca embere" is, viszont hitelessé teszik a látottakat, és a végeredmény azzal együtt is elgondolkodtató, hogy tényleg konkrétan elmondják a konklúziót.
