A történet akármelyik második világháborús klasszikusból ismerős lehet: nem sokkal a normandiai partraszállás (ennek a hadműveletnek volt a fedőneve az Overlord) előtt egy csapat amerikai katona az ellenséges vonalak mögött hajt végre veszélyes küldetést. Feladatuk egy német rádióállomás megsemmisítése. A szakasz meg is találja a kis francia faluban lévő célpontot, ám Boyce közlegény véletlenül sokkoló felfedezést tesz: a németek az állomás alatti bunkerben hátbozongató kísérleteket folytatnak, melyek legyőzhetetlen katonák létrehozását célozzák.
Az előzetes alapján jogosan merülhetett fel sokakban, hogy ez egy iszonyat elborult film lesz, valamiféle kult-zombihorror, ahhoz képest viszont meglepően nem az. Mármint persze, baromság a köbön, főleg az alapsztori, amivel Dunát lehetne rekeszteni (a titkos kísérletes-szuperkatonás motívumot kismillió videojátékban, regényben és filmben elsütötték már az évtizedek során), ám ezzel együtt több szimpla bűnös élvezetnél, B-kat élvezkedésnél, mert van egy minimálisan emberi oldala is, ill. a sablonjai sem annyira idegesítőek, mint arra számítottam.
A cselekmény fokozatosan indul be; az ember egyre csak várná a trailerben felvillanó szörnyűségeket, ám azokra kicsit várni kell, addig viszont szépen építkezik a történet és növekszik a feszültség.
A szereplők rendben vannak, semmi extra, teszik a dolgukat. Az ügyeletes keménygyereket Wyatt Russell alakítja, aki feltűnően hasonlít Kurt Russelre, bár ez nem meglepő, hiszen a fia. A német főgenyát (ó, az a szétszakadt arc... imádtam!) az élőszereplős GITS-ből ismerős Pilou Asbæk játssza. Dörmög, ahogy kell, és szereti a kampókat (fene a gusztusát... mondjuk, 1986-ban volt már hasonló a Kobrában).
Teljesen korrekt film az Overlord, ami újdonsággal ugyan nem szolgál, mégis van benne valamiféle frisseség, ami némileg kiemeli az átlagos mozis posványból.
