Ami George Lucasnak az American Graffiti, az Spike Lee-nek alighanem a Szemet szemért.
A hasonlóság - nekem legalábbis - eléggé szembeötlő. Mindketten erősen személyes hangvételű történetet mesélnek el a szűkebb hazájukról és saját fiatalságukról, tipikus figurák jönnek-mennek a szkeccs-szerű jelenetekben, szól a zene, a cselekményt pedig egy nagydumás rádiós arc foglalja keretbe, aki afféle görög kórusként kommentálja a történéseket, reagál azokra és a szereplőkre.
Realista önvallomás, ugyanakkor hiteles korrajz a film a szárnypróbálgató Lee-től, akinek rendező stílusjegyei már itt is tetten érhetőek, de egyszersmind éles társadalomkritika is, ahol a fehérek ugyanúgy megkapják a magukét, akár a feketék. Lee talán humorosnak tűnően mutatja be ezt a világot, elsőre simán ez jöhet le a néző számára, ám minden pajkossága ellenére biztosra vehető, hogy eszébe sincs elviccelni a rasszizmust és a társadalmi feszültségeket; az ironikus kikacsintások mögött nagyon is kemény dolgok húzódnak meg.
Nem mellesleg ez volt az a film, amit annak idején Barack és Michelle Obama az első randijukon megnéztek.
Realista önvallomás, ugyanakkor hiteles korrajz a film a szárnypróbálgató Lee-től, akinek rendező stílusjegyei már itt is tetten érhetőek, de egyszersmind éles társadalomkritika is, ahol a fehérek ugyanúgy megkapják a magukét, akár a feketék. Lee talán humorosnak tűnően mutatja be ezt a világot, elsőre simán ez jöhet le a néző számára, ám minden pajkossága ellenére biztosra vehető, hogy eszébe sincs elviccelni a rasszizmust és a társadalmi feszültségeket; az ironikus kikacsintások mögött nagyon is kemény dolgok húzódnak meg.
Nem mellesleg ez volt az a film, amit annak idején Barack és Michelle Obama az első randijukon megnéztek.
