Wolfgang Petersen ifjúsági fantasyje 1984-ben a valaha készült legdrágább német mozifilm volt. Azóta eltelt 35 év, és a filmnek továbbra is megvan a maga kult státusza, amit az egyre harmatosabb folytatások sem tudtak lerombolni.
Ebből a korból talán két hasonló jellegű filmet tudnék példaként hozni: a Fantasztikus labirintust és a Willowt, hiszen ahogy a Végtelen történetben, úgy azokban is egy különleges világ kerül veszélybe, így egy fiatal főhősnek kell helytállnia, ám a feladat elvégezéséhez előbb fel kell nőnie.
A Végtelen történet üzenete ma is világos (bár a filmben is elhangzik, biztos, ami biztos): az emberek egyre inkább elvesztették a képzeletüket,"leszálltak a felhők közül" az álmaik és vágyaik feladásával, ami végső soron boldogtalanná teszi őket, Bastiannak viszont megvan a lehetősége, hogy tegyen ez ellen, ilyen módon tehát a film egyfajta pszichológiai példamese, ami azt szolgálja, hogy lélekben erősebbé és tudatosabbá tegye az embereket.
Mondjuk, a könyv teljesen más és persze sokkal jobb a filmadaptációnál, ami nagyjából csak a történet felét dolgozza föl.
Érdekes abba is belegondolni, hogy 35 éve is (ill. régebben, mert a film forrásául szolgáló regény 1979-ben jelent meg) már annyira jellemző volt ez a társadalmi jelenség, hogy könyvekben, filmekben is feldolgozták. Ahhoz képest ma - szerintem - lényegesen rosszabbul állunk, hiszen ami "fantáziatörténeteket" az emberek napjainkban kapnak, azok legfeljebb kis időre képesek kikapcsolódást nyújtani (már ha), de hosszú távon, pláne elgondolkodtató, személyiségfejlesztő módon szinte alig (tisztelet a kivételnek).
Bár némely trükk még mai szemmel nézve is szép, összességében tekintve a Végtelen történet nem öregedett túl jól. A maga korában nyilván káprázatosnak számított (pláne nem hollywoodi filmhez képest), de 35 év távlatából a tempó már kissé lassú, a cselekmény, a konfliktus és a szereplők is túlságosan egyszerűnek, kidolgozatlannak hatnak, akik pedig már belenőttek a Marvel-éra CGI-orgiájába, lesajnáló mosollyal legyinthetnek az egyszerűcske optikai effektusok láttán.
Felnőtt fejjel nézve azért nem rossz élmény a film, annak tudatában pedig még érdekesebb, hogy ez jelentette a belépőt Wolfgang Petersen számára az Álomgyárba.
Érdekes abba is belegondolni, hogy 35 éve is (ill. régebben, mert a film forrásául szolgáló regény 1979-ben jelent meg) már annyira jellemző volt ez a társadalmi jelenség, hogy könyvekben, filmekben is feldolgozták. Ahhoz képest ma - szerintem - lényegesen rosszabbul állunk, hiszen ami "fantáziatörténeteket" az emberek napjainkban kapnak, azok legfeljebb kis időre képesek kikapcsolódást nyújtani (már ha), de hosszú távon, pláne elgondolkodtató, személyiségfejlesztő módon szinte alig (tisztelet a kivételnek).
Bár némely trükk még mai szemmel nézve is szép, összességében tekintve a Végtelen történet nem öregedett túl jól. A maga korában nyilván káprázatosnak számított (pláne nem hollywoodi filmhez képest), de 35 év távlatából a tempó már kissé lassú, a cselekmény, a konfliktus és a szereplők is túlságosan egyszerűnek, kidolgozatlannak hatnak, akik pedig már belenőttek a Marvel-éra CGI-orgiájába, lesajnáló mosollyal legyinthetnek az egyszerűcske optikai effektusok láttán.
Felnőtt fejjel nézve azért nem rossz élmény a film, annak tudatában pedig még érdekesebb, hogy ez jelentette a belépőt Wolfgang Petersen számára az Álomgyárba.
