Tehetséges elsőfilmes rendezők szoktak olyan alkotásokkal bemutatkozni, mint a svéd Gustav Möller, és jé, micsoda meglepetés, neki is ez az első játékfilmje.
Igen erős kezdés, annyi szent, pedig a történet (pontosabban, a cselekmény) tulajdonképpen elég egyszerű: Asger Holmot, az utcai rendőrt ideiglenesen áthelyezték a segélyhívásokat fogadó központba. Egymás után veszi fel a telefonokat, míg a vonal túlsó végén egyszer csak egy halálra vált nő jelentkezik, akit a jelek szerint elraboltak. Asger minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen a bajba jutott Ibennek.
Parádés, bár közel sem újszerű dramaturgiai húzás, hogy állandó, rögzített helyszínen folyik a cselekmény, egyetlen főszereplővel, a néző pedig pontosan olyan ütemben tudja meg az újabb és újabb információkat, ahogyan Asger - de közőben róla is egyre több dolog derül ki, hiszen a fehér furgonba kényszerített nő esete az idő előrehaladtával alapjaiban forgatja fel a rendőr életét, így a címben szereplő bűnös személye sem annyira egyértelmű, mint azt eleinte gondoltuk - sőt!
A történet vége egy felkavaró fordulatot is tartogat, de az igazán zseniális húzás a rendező részéről a nyomasztó hangulat és a hitchcocki/depalmai feszültségkeltés, amitől az ember szinte lerágja a körmeit.
Egyszerre bűn- és bűnhődés-, ill. megváltás-történet; népszerű kifejezéssel élve: durva.
