Mivel az első rész nagy sikernek bizonyult, borítékolható volt a folytatás, amit a kor egyik legmenőbb akciórendezőjére, John Woo-ra bíztak, aki, túl a hongkongi karrierjén, korábban (pl. az Ál/Arccal) Hollywoodban is bizonyított.
De mit is? Azt mindenképp, hogy senki mással össze nem téveszthető stílusa van, remekül ért az akciójelenetekhez, melyekben epikus magasságokba képes emelni (olykor szó szerint is) a színészeit.
Máshoz viszont szerintem nem igazán. Pl. olyan apróságokhoz, mint a kifinomult karakterábrázolás, a kidolgozott dráma, netán a valódi feszültségkeltés.
A M:I2-ben is hiába repülnek lassítva a galambok, jelenik meg a keresztény szimbolika, hiába néz ki dögösen a napszemüveges, kétpisztolyos tűzharc, ha a figurák egydimenziósak, hovatovább karikatúraszerűen egyszerűek.
Ez már abszolút Tom Cruise filmje, egyre inkább érzi az akciózást, jól is áll neki, Dougray Scott ellenben elripacskodja a szerepét, nagyon-nagyon-NAGYON gonosznak akar látszani... Figyelem, én most nagyon gonosz vagyok!!!!, de már a fura akcentusa is komolytalanná teszi, a motivációi pedig a nullához konvergálnak.
Anthony Hopkins és Ving Rhames tisztességgel megdolgozik a gázsijáért, Thandie Newton pedig semmi mást nem mutat fel azon kívül, hogy szép. Ő is ugyanolyan papírmasé figura, mint mindenki más ebben a filmben, de hát ez nem probléma a sablonos, hullámzó tempójú történetben, ami igazán csak a vége felé talál magára, amikor John Woo végre azt csinálhatja, amihez valóban ért: akciózhat.
Anthony Hopkins és Ving Rhames tisztességgel megdolgozik a gázsijáért, Thandie Newton pedig semmi mást nem mutat fel azon kívül, hogy szép. Ő is ugyanolyan papírmasé figura, mint mindenki más ebben a filmben, de hát ez nem probléma a sablonos, hullámzó tempójú történetben, ami igazán csak a vége felé talál magára, amikor John Woo végre azt csinálhatja, amihez valóban ért: akciózhat.
