Tipikus mozicsillag-sors volt az övék. Anya és lánya is rendkívül fiatalon került a filmiparba; előbbi 16, utóbbi 13 évesen. Debbie viszonylag jól viselte, ám Carrie sokáig nem tudott megbirkózni a hírnév súlyával, ami közismert drogproblémáihoz vezetett. Míg Reynolds közel 66 évig szerepelt a mozivásznon és a színpadon, addig Fisher életét egy bizonyos film határozta meg.
Háttér:
Örök rivaldafény
Sokan irigylik a híres színészek életét, noha a siker, pénz, csillogás mögött gyakran húzódnak meg kevésbé vonzó dolgok, pl. depresszió, alkoholizmus, drogfüggőség, stb. Az állandó feszültséget, a zsugorodó privát szférát, a megerőltető hajtást, a média szüntelen zaklatását nem tudja mindenki elviselni, a dollármilliókban mért sikerek ellenére sem, ezért keresnek valamilyen kiutat, ami egy időre elfeledteti velük a valóságot.
Ez az élet nem természetes, akkor sem, ha az ember szinte bármit megengedhet magának. Fokozottan érvényes a mondás, miszerint a pénz nem boldogít, persze, személyiségtől is függ, ki hogyan képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyek a sztárságból adódnak.
A filmet nézve szomorú volt látni, hogy Carrie Fisher mennyire megöregedett az évek során, és bizony a különféle drogok is alaposan rajtahagyták a nyomukat a testén. Lassú mozgása, görnyedt tartása, kissé kásás, mély hangú beszéde alapján bizony nehéz felfedezni benne Leia Organa bájos vonásait.
Anyjával ugyanakkor rendkívül szoros volt a kapcsolata, a legjobb barátjának tartotta, hetente többször is találkoztak, ami persze nem volt nehéz, hiszen házaik egymás mellett álltak Los Angelesben.
A Brigh Lights a dokumentumfilmek azon számát gyarapítja, melyekben alig vannak beszélő fejek, ehelyett a kamera inkább a szereplőket követi a mindennapi tevékenységeik közben - pl. Debbie fellépésre készül, Carrie süteményt visz az anyjának, együtt indulnak a Színészek Céhének díjátadójára, stb.
Persze, azért vannak "hagyományos" dokus elemek, pl. bőven láthatunk régi családi fotókat és filmfelvételeket, archív tévés bejátszásokat, melyek egyikéből azt is megtudhatjuk, hogy a 15 éves Carrie Fishernek milyen gyönyörű énekhangja volt.
A film nem a "kezdetektől napjainkig" módszert alkalmazza; egy néhány évvel ezelőtti pillanatban lép be a két színésznő életébe, ez adja a keretet a múlt felidézésének, alapvetően azonban a stílus leginkább egy reality-sorozathoz, pl. a The Osbournes-hoz vagy a Hogan Knows Besthez hasonlítható (Carrie Fisher pedig sajnos eléggé úgy is néz ki, mint a szénné kokszolt Ozzy...).
A Bright Lightsnak nincs igazán konklúziója, nem akar valami nagyot mondani, egyszerűen csak bemutat a világ legismertebb színésznőiből kettőt, azon belül is az életük egy rövid szakaszát, afféle "a sztár is csak ember" módon. Talán más volt az eredeti elképzelés, akár a megvalósításról, pláne a befejezésről, ám Debbie és Carrie halála ezt megakadályozta.