Hollywoodban sosem volt hiány csinos színésznőkből. Egy széles mosoly, egy kacér pillantás, na és persze az elmaradhatatlan dekoltázs és/vagy kerek popsi. Sok esetben ennyi is elég a sikerhez, és az sem gond, ha az illető nem tud játszani, hiszen a (sokszor orvosi segédlettel kialakított) szépsége az első számú termék, a közönség zöme pedig úgysem azért fizet a moziban, hogy értelmes történetet lásson, hanem hogy gyönyörködhessen XY sztárban.

Hébe-hóba persze feltűnik egy nem csak szép, de tehetséges színésznő is, és ha még némi önbecsülés is szorult belé, igyekszik nem csupán a kinézetéből megélni, főleg annak tudatában, hogy a szépség múlandó, viszont mindig lesz egy fiatalabb és eladhatóbb csinibaba, akit ha másra nem, eyecandynek mindig lehet használni.

És volt Audrey Hepburn, aki külön kategóriát képvisel. Véleményem szerint, sem előtte, sem utána nem fordult meg az Álomgyárban, de még csak a környékén sem, varázslatosabb színésznő. Karcsú alakja, szívet melengető mosolya, egész lénye maga a megtestesült báj és elegancia, ráadásul még játszani is tudott, ami aztán végképp ritka párosítás.

A történet:

Holly Golightly vidékről érkezett New Yorkba, hogy nagyvilági dívaként meghódítsa a várost, és a férfiak csakis az ő kegyeit keressék.

A cserfes, szeleburdi lány egy nap megismerkedik egy Paul nevű íróval, aki vele szemben a "normálist" képviseli, ám különbözőségük ellenére összebarátkoznak. A férfi rövidesen felismeri a Holly harsány természete mögött rejtőző valódi személyiségét, ennek hatására pedig bele is szeret, ám a lány makacsul kitart amellett, hogy férjhez menjen egy gazdag brazil földbirtokoshoz. Vajon viszonzásra találnak-e Paul érzései, Holly pedig belátja, hogy amit keres, valójában végig ott volt az orra előtt?

Holdfolyó

A Truman Capote műve alapján készült film sok nehézség árán tudott csak elkészülni.

Hollywood szokás szerint nem kevés változtatást eszközölt az eredeti novellán, a forgatókönyvírók több momentumot is kihagytak vagy átalakítottak, a végeredmény pedig a romantikus vígjátékok egyik alapvetése lett, ami nem sokban tér el napjaink hasonló mozijaitól.

Ugyanakkor, a filmben látható dramaturgia és fordulatok (tűz és jég típusú karakterek, viszonzatlan szerelem, összeveszés, kibékülés, hepiend) 55 évvel ezelőtt még nem számítottak annyira közhelyesnek, mint manapság, meg hát a rendező, a később a Rózsaszín Párduc-szériával befutó Blake Edwards ügyelt rá, hogy a produkció ne csak romantikus legyen, de vígjáték is, ezért aztán nem vitte túlzásba a nyálat, viszont a közönség igényeinek kiszolgálásán túl a mondanivaló megtartására is törekedett.

Sokak szerint Audrey Hepburn főszerepre való kiválasztása tévedés volt, viszont ettől még tény, hogy éppen őmiatta lép túl a film az átlagos romkomokon, mert a színésznő bája annyira erősen jelen van a vásznon.

A Római vakációval nemzetközi sztárrá váló Hepburn számára az Álom luxuskivitelben hozta el az összetettebb karakterek korszakát, és bár az imázsváltás mindig kockázatos, a színésznő sikerrel vette az akadályt, ezzel pedig nagyban hozzájárult önmaga legendájának kiépítéséhez.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Mai szemmel nézve az Álom luxuskivitelben kissé hosszú; csaknem két órás, és bár sehol sem válik unalmassá, napjainkban (jaj, csak nehogy remake-eljék...!) alighanem 100 perc környékén maximálnák a hosszát, mert a története és cselekménye ennyi idő alatt is kifejthető, elmondható.

Az operatőri munka átlagosan jó, az arcközelik szinte mindegyikét lágyítószűrőkkel fényképezték, hogy kiemeljék a szereplők szépségét, de a szórt fényű és a klasszikus megvilágítás is igencsak jellemző, amikor a színészek legtökéletesebb módon való láttatása az első számú cél.

A Technicolor-színvilág a film kibővített, digitálisan felújított kópiáján köszön vissza leginkább, és talán így vehető észre jobban az is, ahogy Holly fokozatosan megszabadul a sötét színű kosztümjeitől (és az ékszereitől), egyre színesebb vagy egyszerűbb ruhákat vesz fel, ahogy kapcsolata Paullal mélyebbé válik, és a felszín alól lassan előtűnik a valódi önmaga.

A filmzenét - ki ne tudná? - Henry Mancini írta, leggyakoribb motívuma pedig a híres Moon River című dal, amit zenekari változatban, de énekelve is meghallgathatunk.

Nem mondanám, hogy Audrey Hapburn és George Peppard szétfeszítené a vásznat, a levegő sem szikrázik körülöttük, a színész kissé talán túl merev is ahhoz, hogy Holly számára ő legyen a "normális", ennek ellenére azért működik közöttük a kémia, legfeljebb nem annyira hevesen.

Egy komikus mellékszerepben Mickey Rooney is látható.

Az Álom luxuskivitelben nem csak romantikus vígjáték, de gondolatébresztő fejlődéstörténet, no meg finoman társadalomkritikus szatíra is, bár utóbbiból van a legkevesebb, hiszen a stúdió és a producerek nyilván nem ezzel óhajtották eladni a filmet. Audrey Hapburn tündököl; az ember legszívesebben odarohanna megölelni - hogy aztán örök hűséget fogadjon neki, csak még egyszer ragyogjon rá azzal a csodálatos mosolyával.