A nevem Khan

2015. április 28. 08:30 - Kővári György Márió

Az indiai filmekről a legtöbb embernek Bollywood jut eszébe, azon belül is a zenés-táncos-énekes szuperprodukciók, más esetben pedig a legelemibb fizikát is nélkülöző, nem ritkán harsány nevetésre ingerlő akciófilmek, ám igazán nem lehet azt mondani, hogy odaát, Hollywoodban nem találunk hasonlókat, szóval ebből a szempontból 1:1. Vannak viszont olyan indiai filmek is, melyek jóval komolyabban veszik magukat; ezek nem ritkán koprodukciók (pl. Gettómilliomos, Ezerízű szerelem), így aztán a nyugati ember számára is "fogyaszthatóbbak", ráadásul ennek köszönhető az is, hogy egyáltalán eljutnak európai, pláne amerikai forgalmazásra. A nevem Khan még a "komoly" alkotások között is speciális kategóriát képvisel, témája ugyanis kényes és évek óta fokozottan aktuális - nem csak Indiában, de az egész világon.

A történet:

Rizvan Khan Asperger-szindrómás, vagyis az autizmus enyhe fokú állapotával él Indiában. Vannak ugyan nehézségei (pl. nem szereti a sárga színt), de képes beilleszkedni a társadalomba. Anyja halála után Amerikában élő fivére után megy, ahol nemsokára megismerkedik a szép fodrásznővel, Mandirával, aki egyedül neveli első házasságából származó fiát. A muszlim Rizvan és a hindu Mandira nemsokára egybekel, ám 9/11 után felerősödnek a muzulmán-ellenes indulatok, melyeket ők és ismerőseik is egyaránt megtapasztalnak.

Amikor Mandira fia egy rasszista indíttatású verekedésben életét veszti, a nő fájdalmában előbb önmagát, majd férjét vádolja a gyerek halálával, és dühében azt mondja Rizvannak, hogy addig nem akarja látni, amíg az meg nem mondja az USA elnökének, hogy nem terrorista. Khan elindul, hogy beszéljen az Egyesült Államok első emberével, út közben pedig egy jegyzetfüzetbe írja le azokat az érzéseket, melyek ugyan megvannak benne, de sosem volt képes kimondani.

Fuss, Rizvan, Fuss!

Ha ez a film amerikai lenne, garantáltan végignyerte volna az összes jelentősebb fesztivált és szemlét, beleértve a Golden Globe-ot és az Oscart is, így viszont "kénytelen volt" megelégedni az Indiai Filmakadémia elismeréseivel, beleértve a legjobb rendezőnek és legjobb férfi főszereplőnek járó díjakat.

Ha ez a film amerikai lenne, garantáltan belefulladt volna a nyáltengerbe, mert jó eséllyel nem tudta volna, hol a határ, és óhatatlanul átesett volna a ló túlsó oldalára. Jó, azért itt-ott így is nyálas, de úgy, hogy közben mégsem, és ha igen, akkor sem azon a bájolgó, bugyuta módon, amitől az embernek a talpa is ökölbe szorul.Ha ez a film amerikai lenne, garantáltan nem mert volna ennyire bátran hozzányúlni a vallás kérdéséhez, sokkal "diplomatikusabban" kezelte volna ezt a kényes témát, nehogy megbántson valakit (főleg az érintetteket), így viszont - kicsit ugyan egyszerűen, idealizálva és talán demagóg módon - tálalja a megoldást: nem számít, ki miben hisz, a lényeg az, hogy cselekedjen jól, mert attól lesz jó ember. Ennyi. Nem kell túldumálni, sem indokokkal alátámasztani.

Lehet, hogy Razvan nem mindet ért, de mégis sok mindent tud, és talán éppen az ő letisztult, sallangoktól mentes szemlélete a mértékadó, hiszen számára minden jóval egyszerűbb, mint az átlagembernek.

Mivel a felekezeti ellentétek Indiában is súlyos problémát jelentenek, nem egy esetben véres összecsapások alakultak ki az ilyen-olyan vallások hívei között, a film messze nem csupán az amerikai muszlimokat és hindukat kívánja megszólítani, de a hazaiakat is, sőt elsősorban azokat, ami főleg az indiai-pakisztáni szembenállás fényében bír jelentőséggel, ám a film üzenete ezzel együtt globális, és túl is mutat az egyes konkrét vallásokon.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Hosszú film, csaknem három órás, ám unalom még nyomokban sem található, folyamatos és egységes a tempó, minden jelenet kellőképp dinamikus és feszes, nem perdülnek táncra, vagy kezdenek dalolni tízpercenként a szereplők, az érzelmek pedig ugyanúgy képesek hatni a nyugati nézőkre is.

Szép a fényképezés, kellemesek a filmzeneként szolgáló dalok, és nagyon érdekes azt is látni, ahogy amerikai színészek játszanak egy nem amerikai filmben. A rendezés és operatőri munka stílusa jól láthatóan nem a sokak által megszokott, de mégis ismerős, szóval ez is emeli a produkció értékét.Shah Rukh Khan alakítása semmivel sem marad le például Tom Hanks vagy Dustin Hoffman hasonló teljesítményétől, pazarul hozza a karakterét (és nem nyomja fullba a kretént), egészen apró elemekből (mozdulatok, beszédstílus stb.) építi fel Razvan Khant, szóval abszolút Oscar-díjra méltó az alakítása, ami főleg egy Ra.One ismeretében figyelemreméltó.

A női főszereplő, Kajol Devgan szintén hibátlanul játszik; nem csak egzotikus szépség, de tehetséges is, ráadásul "működik a kémia" közte és Khan között, ami nem is csoda, hiszen már több filmben szerepeltek együtt, vagyis összeszokott, gyakorlott páros az övék.


Az indiai Forrest Gump/Esőember semmiben nem marad le az amerikai vagy nyugat-európai társaitól, és képes új hangon beszélni olyan fontos kérdésekről, melyek a különféle érdek-összefonódások miatt nem mindig "szalonképesek". Lehet, hogy Razvan Khan (gégefőből ejtve...) küldetése túlontúl naiv, ám éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki olyan példát mutasson, amely mellett ki lehet, érdemes és ki is kell állni. Nem az a kérdés, hogy az egyik pálcikaember muzulmán, keresztény, hindu, zsidó, buddhista vagy bármi, hanem hogy husáng vagy nyalóka van-e a kezében.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr217388570

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2015.04.28. 11:13:07

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Trackback: Mandiner blogajánló 2015.04.28. 11:13:06

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Umberto 2015.04.28. 20:57:52

Egyetértek azzal, hogy ha a film amcsi lenne, jelentős díjesőben részesült volna anno. Viszont az is igaz, hogy ha a film amcsi lenne, akkor a kritikusok többsége a túlcsorduló pátoszt, a giccs határán való folytonos egyensúlyozást emelné ki, nem pedig a szép fényképezést meg és a jó ütemérzéket.