A történet:
Irgum-burgum!
A saját szemében még a gerendát sem...
A film egy szatirikus politikai komédia, és egyben paródia, ami önmagával sem bánik kesztyűs kézzel, és bizony alaposan beszólogat az Egyesült Államoknak is, ami jó 100 éve a világ csendőrének szerepében igyekszik tetszelegni, noha erre senki nem kérte meg, még kevésbé hatalmazta föl. Mégis, ahol teheti, igyekszik - finoman szólva - érvényesíteni az érdekeit, káoszt és pusztulást demokráciát exportál bárhova, ahol olaj és piac elnyomás van, szemrebbenés nélkül megtámad felszabadít országokat, amikor nem pitiznek neki kiskutya módjára szükségét érzi, és eközben a saját polgárainak agyát hipokrita lelkesítő propagandával mossa át.
Ehhez képest Seth Rogen társíró-társrendező elég egyértelműen kimondja (konkrétan James Franco száján keresztül), hogy az USA kvázi olyasmibe is beleüti az orrát, amihez semmi köze, és ez azért figyelemre méltó, mert hasonlóval elég ritkán találkozni amerikai filmben.
Persze, Rogen azért olyan nagyot nem rúg Sam bácsi fenekébe, hiszen jó eséllyel ekkor nem engednék valóban bemutatni a filmet (valami mondvacsinált indokra vagy törvényre hivatkozva), mégis öröm látni, hogy azért Amerika csak tisztában van valamennyire azzal, hogy mit művel a világban.
Másrészről viszont az is lehetséges, hogy ez a fajta "beismerés" csak egy "gőz-szelep", ami arra szolgál, hogy enyhítsék a belső nyomást. Koreai és vietnámi háborúk, Guantanamo, CIA-kínzások, Irak, Afganisztán, Wikileaks, fekete fiatalok vs. fehér rendőrök, iskolai lövöldözések... az USÁ-nak bőven ideje volna tisztába tennie önmagát, és csak utána beleszólni abba, hogyan élnek és mit csinálnak mások.
Tudom, hogy ki az apám, de hogy Kim Jong-un...
Bár Amerika filmes lelkiismeretét, Oliver Stone-t már rég megvették kilóra (hol van ma már a Szakasz, a Született július 4-én és a JFK...), Michael Moore-t pedig egyoldalúsággal és demagógiával vádolják (holott csak az igazat mondja), mégis szükség van olykor ehhez hasonló filmekre, hogy lehessen rá mutogtani: nézzétek, tudjuk, hogy a király meztelen!
Mivel épp senki mást nem tud az USA komolyan piszkálni, a világ egyik utolsó totalitárius rendszere, Észak-Korea marad csak, a gond viszont az, hogy Kína miatt nem képes közvetlenül beavatkozni, de ez persze nem akadály ahhoz, hogy az ország vezérét démonizálják, a titkosszolgálatok pedig az eltávolításán ügyködjenek.
Szinte biztos, hogy a film alaptörténete és cselekménye nem kizárólag a fantázia szülötte, és majd néhány évtized múlva, amikor már nem lesz tétje, talán előkerülnek olyan papírok, amik titosszolgálati akciókról, megrendezett balesetekről, és hasonlókról szólnak. Esetleg még azt is megtudjuk, hogy Dennis Rodman valóban akkora haverja-e Kimnek, ahogy mondja, vagy beépített ember, aki a CIA-nak gyűjt információkat.
Nem az a lényeg, hogy igazak-e azok a dolgok, amiket az észak-koreai menekültek elmondanak (munkatáborok, éhezés stb.), hanem hogy ehhez az USÁ-nak semmi köze, de ha már mindenképp bele akar szólni mások dolgába, akkor előbb a saját portája előtt söprögessen.
Megvalósítás, színészek és konklúzió:
A film kétféle szemszögből vizsgálja a diktátor figuráját: Dave szerint tündéri ember, aki az elődei árnyékában él, és próbál megfelelni a velük felállított elvárásoknak, míg Aaron a "hivatalos" álláspontot képviseli, miszerint Kim egy véreskezű diktátor, aki sanyargatja a népét, miközben jódolgában azt se tudja, mit csináljon.
A történet végére persze kiderült az "igazság", így kvázi indokoltá válik a CIA akciója, a film viszont nyitva hagyja a kikacsintós, önironikus kiskaput, ezzel mintegy bevallva, hogy bizony az amerikai kormányzat bármire képes, hogy a világ eseményei az ő szájíze szerint haladjanak, igaz, amíg az emberek a marhaságokon röhögnek, addig sem gondolnak ebbe bele - és talán utána sem, mert el vannak foglalva a tigrissel, a csinos koreai lányokkal, és a többi külsőséggel.
Rengeteg képi és verbális poén látható-hallható, persze - mivel ez mégiscsak egy Seth Rogen-film -, megkapjuk a kötelező altesti vicceket is (fingás, pucérkodás, f*szlobogtatás stb.), ám ezek szerencsére megmaradnak a műfaj keretein belül, és nem telepednek rá a történetre, legalábbis nem jobban a szükségesnél.
A színészi játék kifejezetten jó, főleg James Franco részéről, aki bár folyton pofákat vág és gesztikulál, de mivel paródiáról van szó, teljesen helyénvaló az eltúlzott színészi játék, ami ebben az esetben nem ripacskodás, hanem a stílus része.
Seth Rogen a szokásos "szetrogenes" karakterét hozza, ám némileg háttérbe húzódik kollégájához képest. Amúgy minkét színész sokkal tehetségesebb (pl. Franco: 127 óra, Rogen: Volt egy tánc) annál, semmint csak komédiában szerepeljenek, de itt ismét megmutatják, hogy jól értenek a nevettetéshez is.
Randall Park és Diana Bang teljesítménye abszolút méltó a két főszereplőéhez, a hölgynek ráadásul még jól is áll a lassítva való gépfegyverezés (túl azon, hogy a puska nagyobb, mint ő...).
A fényképezés és a zene átlagosan jó, és van némi drámai feszültség is, amíg elérünk ahhoz a bizonyos interjúhoz. A kötelező szerelmi szál szintén poénra van véve, aminek nem csak a Skype örülhet elsősorban.
Bár az ekkora felhajtással kísért filmekről elég gyakran kiderül, hogy igencsak haloványak, az előítéletekhez képest meglepően jó alkotással van dolgunk. Azt nem mondanám, hogy megérné miatta atombombákkal megszórni az USÁ-t, de mindenképp a jobb politikai szatírák között van a helye, ráadásul még jellemző korrajz is napjainkból.
Ha adhatok egy tanácsot Kimnek, akkor a legkönnyebben úgy tudna "bosszút állni", ha készíttetne egy "ellenfilmet", amiben például Barack Obama belefejel egy kupac sz*rba, miközben Bill Clinton és George W. Bush a háttérben meztelenül iszapbirkózik. Kíváncsi vagyok, ehhez mit szólna a híres amerikai "szólásszabadság"...