A 2000-es évek elején kivételes filmes vállalkozásba fogott a Mielőtt-trilógia író-rendezője, Richard Linklater; 12 éven át, ugyanazokkal a színészekkel, hosszabb-rövidebb szünetekkel megszakítva forgatta le Mason és családjának történetét. Ez idő alatt a kisfiúból fiatal férfi lett, szülei pedig középkorúakká váltak, az évtizeden átívelő tabló lényege azonban változatlan maradt: az elmúlt évek (amerikai) életérzése és hétköznapi örömeinek és drámáinak hiteles bemutatása - avagy a legjobb forgatókönyvíró továbbra is az élet.
A kis túlzással epikusnak is nevezhető, közel háromórás történet Mason, az anyja, a húga, az apja, és a szűkebb-tágabb környezetük szereplőit követi nyomon, ez idő alatt viszont lényegében semmilyen különösebb dolog nem történik velük - leszámítva azokat az eseményeket, melyek az átlagemberek mindennapjainak szerves és megszokott részei: iskola, költözés, házasság, válás, munka, kamaszkor, szerelem, bulizás, érettségi, egyetem... vagyis csupa olyasmi, amit a világon sokan mondhatnak magukénak, és röviden úgy hívják, hogy élet.
Eltekintve a megvalósítás szokatlan és szinte példátlan jellegétől, a filmben tulajdonképpen nincsen semmi kiemelkedő, sok ilyet láttunk már olyan alkotóktól, akik nem a fikciót, hanem a realizmust tekintik tevékenységük gerincének (lásd pl. a belga Két nap, egy éjszaka című filmet). Azonban éppen emiatt remekmű ez az alkotás, mert ennyire egyszerű. Ha belegondolunk, az élet önmagában is elég érdekes; örömteli, tragikus, szomorú, vidám és kegyetlen... döntéseket hozunk nap mint nap, vállaljuk - vagy épp nem - azok következményeit, és ezek fényében alakulnak a továbbiak.
Ha nem volna a rendezettség és a játékfilmes jelleg (plánolás, vágás, zenehasználat stb.), akár dokumentumfilmnek is lehetne tekinteni a Sráckort. A sztoriban nincsen semmi izgalmas, sőt azt is megkockáztatom, hogy érdekes sem; ám mielőtt ezt - tévesen - negatívumként könyvelnénk el, nézzünk magunkba, és tegyük fel a kérdést: a mi életünk annyira rendkívüli? Nem követ(t)ünk el mi is hibákat? A testvérünk? A szüleink? Nem volt-e/nincs-e nekünk is részünk örömben és bánatban?
Jelen film rólunk, a szomszédról, vagy akár Kovács Pista bácsiról is szólhatna, sőt ennyi erővel akármelyik földrész, akármelyik országának lakójával. A kisebb eltéréseken kívül az átlagemberek élete nem sokban különbözik. Linklater is csak felveszi egy helyen Mason és fiktív családja életének szálát, majd egy évtized múlva elengedni, de hogy miért pont ott, az nem annyira fontos; lehetett volna előbb, de akár később is, a lényeg nem változott volna akkor sem, mert minden annyira tipikus.
A színészek nagyon hitelesen játszanak, néhányuk lényegében önmagát alakítva, vagy beépítve a karakterébe a forgatás ideje alatt eltelt 12 évet, a saját személyiségfejlődését, "érését", a magánéletének változásaiból fakadó külső-belső jellemvonásokat, miközben az általa játszott figura ugyanolyan marad - pontosabban úgy változik, mint akárki ennyi idő alatt.
A két állandó, felnőtt főszereplő Patricia Arquette és Ethan Hawke; játékuk kifogástalan, főleg utóbbi mutatja meg (már megint), milyen jó színész, ennek fényében pedig még inkább valószínűsíthető, hogy az olyan produkciókat, mint pl. a Sinister, csak a pénz miatt vállalja el.
A Masont alakító Ellar Coltrane színészi teljesítményéről annyi mondható el, hogy úgy játszik, hogy közben nem is. Ugyanez vonatkozik a húgára, Samanthára, vagyis Lorelei Linklaterre is; a két gyerek, kamasz, majd ifjú mintegy saját magát játssza, és mivel egyikük sem rutinos színész (talán nem is képzettek), előadásuk rendkívül természetes. És persze Linklater pazar színészvezető.
Érdekes, ahogy az idő múlását látjuk; nem kiírt dátumokkal, feliratokkal van megoldva, hanem az elmúlt 12 év különféle tömegkulturális utalásaival, pl. a G3-as iMac-kel, Sheryl Crow egy korabeli dalával, mozifilmek címeivel (pl. A Sötét lovag), Harry Potter-könyvvel, konzoljátékokkal, a Facebook megjelenésével, Lady Gagával stb.
A fényképezés dokumentarista stílusú, sok a kézikamerázás, természetesek a fények, de a jelmezek és díszletek is. A vágás sokszor időzik apróságokon, arcokon, futó benyomásokon, de akadnak hosszabb snittek is. Írott zene nincsen, de nem is hiányzik, a különféle dalok és a rádióból is ismerős slágerek tökéletesen megteremtik a hiteles atmoszférát.
Egészen különleges filmélmény a Sráckor, amihez foghatót biztosan nem fogunk a közeli jövőben látni. Richard Linklater megmutatta, hogy lehetséges még egyedi mozit készíteni, és a valóság továbbra is érdekesebb bármilyen fantasztikumnál.
Eltekintve a megvalósítás szokatlan és szinte példátlan jellegétől, a filmben tulajdonképpen nincsen semmi kiemelkedő, sok ilyet láttunk már olyan alkotóktól, akik nem a fikciót, hanem a realizmust tekintik tevékenységük gerincének (lásd pl. a belga Két nap, egy éjszaka című filmet). Azonban éppen emiatt remekmű ez az alkotás, mert ennyire egyszerű. Ha belegondolunk, az élet önmagában is elég érdekes; örömteli, tragikus, szomorú, vidám és kegyetlen... döntéseket hozunk nap mint nap, vállaljuk - vagy épp nem - azok következményeit, és ezek fényében alakulnak a továbbiak.
Ha nem volna a rendezettség és a játékfilmes jelleg (plánolás, vágás, zenehasználat stb.), akár dokumentumfilmnek is lehetne tekinteni a Sráckort. A sztoriban nincsen semmi izgalmas, sőt azt is megkockáztatom, hogy érdekes sem; ám mielőtt ezt - tévesen - negatívumként könyvelnénk el, nézzünk magunkba, és tegyük fel a kérdést: a mi életünk annyira rendkívüli? Nem követ(t)ünk el mi is hibákat? A testvérünk? A szüleink? Nem volt-e/nincs-e nekünk is részünk örömben és bánatban?
Jelen film rólunk, a szomszédról, vagy akár Kovács Pista bácsiról is szólhatna, sőt ennyi erővel akármelyik földrész, akármelyik országának lakójával. A kisebb eltéréseken kívül az átlagemberek élete nem sokban különbözik. Linklater is csak felveszi egy helyen Mason és fiktív családja életének szálát, majd egy évtized múlva elengedni, de hogy miért pont ott, az nem annyira fontos; lehetett volna előbb, de akár később is, a lényeg nem változott volna akkor sem, mert minden annyira tipikus.
A színészek nagyon hitelesen játszanak, néhányuk lényegében önmagát alakítva, vagy beépítve a karakterébe a forgatás ideje alatt eltelt 12 évet, a saját személyiségfejlődését, "érését", a magánéletének változásaiból fakadó külső-belső jellemvonásokat, miközben az általa játszott figura ugyanolyan marad - pontosabban úgy változik, mint akárki ennyi idő alatt.
A két állandó, felnőtt főszereplő Patricia Arquette és Ethan Hawke; játékuk kifogástalan, főleg utóbbi mutatja meg (már megint), milyen jó színész, ennek fényében pedig még inkább valószínűsíthető, hogy az olyan produkciókat, mint pl. a Sinister, csak a pénz miatt vállalja el.
A Masont alakító Ellar Coltrane színészi teljesítményéről annyi mondható el, hogy úgy játszik, hogy közben nem is. Ugyanez vonatkozik a húgára, Samanthára, vagyis Lorelei Linklaterre is; a két gyerek, kamasz, majd ifjú mintegy saját magát játssza, és mivel egyikük sem rutinos színész (talán nem is képzettek), előadásuk rendkívül természetes. És persze Linklater pazar színészvezető.
Érdekes, ahogy az idő múlását látjuk; nem kiírt dátumokkal, feliratokkal van megoldva, hanem az elmúlt 12 év különféle tömegkulturális utalásaival, pl. a G3-as iMac-kel, Sheryl Crow egy korabeli dalával, mozifilmek címeivel (pl. A Sötét lovag), Harry Potter-könyvvel, konzoljátékokkal, a Facebook megjelenésével, Lady Gagával stb.
A fényképezés dokumentarista stílusú, sok a kézikamerázás, természetesek a fények, de a jelmezek és díszletek is. A vágás sokszor időzik apróságokon, arcokon, futó benyomásokon, de akadnak hosszabb snittek is. Írott zene nincsen, de nem is hiányzik, a különféle dalok és a rádióból is ismerős slágerek tökéletesen megteremtik a hiteles atmoszférát.
Egészen különleges filmélmény a Sráckor, amihez foghatót biztosan nem fogunk a közeli jövőben látni. Richard Linklater megmutatta, hogy lehetséges még egyedi mozit készíteni, és a valóság továbbra is érdekesebb bármilyen fantasztikumnál.
