2006-ban mindenkit sokkolt a hír, hogy Ausztriában egy nyolc (!) éve fogságban tartott lány, Natasha Kampusch megszökött fogva tartójától.

Hébe-hóba hallani, hogy gyerekeket fényes nappal elrabolnak, majd évekre bebörtönözik őket, hogy valakinek a kizárólagos tulajdonaként - és nem ritkán szexjátékaként - tengessék életüket; de arra is gyakran akad példa, hogy emberek időseket zárnak be a nyugdíjukért, vagy hajléktalanokat dolgoztatnak rabszolgaként.

Ép ésszel felfoghatatlan, mi vezet rá egyeseket, hogy ilyesmit műveljenek, de azt is nehezen lehet elképzelni, mi játszódhat le a foglyok elméjében, akár a szabadulásukat követően. Lenny Abrahamson filmje ennek (is) próbál utánajárni.

A történet:

Az öt éves Jack anyjával él egy szobában, amit életében soha el nem hagyott, a külvilágról pedig kizárólag a televízióból értesül. Egy férfi látja el a kis családot élelemmel, ruhával és mindenféle eszközzel - csak éppen a fémajtóval lezárt szobából nem engedi ki őket.

Mivel már elég idősnek gondolja ahhoz, hogy megértse, édesanyja elmeséli Jack-nek, hogyan szólította le tiniként az utcán egy idegen, aki betuszkolta a kocsijába, majd bezárta őt abba a fészerbe, ahol már 7 éve kénytelen lakni, és ahol Jack is született.

Néhány nappal később a fiúnak sikerül megszöknie, hamarosan pedig anyja is kiszabadul, ám az igazi megpróbáltatások csak ez után kezdődnek, hiszen Joy-nak vissza kell szoknia a korábbi életébe, a fiúnak pedig meg kell birkóznia egy olyan környezettel, amelyben sohasem járt még azelőtt.

Elrabolva

Az ember könnyen azt hihetné az első 20-30 perc után, hogy A szoba végig arról fog szólni, hogyan tengeti az életét Joy és Jack a lezárt helyiségben, ám amikor (ez nem spolier) valahol félidő tájékán megtörténik a szabadulás, a dramaturgia és a feszültség forrása is megváltozik, ill. áthelyeződik, sőt innen kezdődik az a sokrétű pszichológiai utazás, ami a film tulajdonképpeni lényegét adja.

Joy többé-kevésbé beletörődött a körülményekbe (7 év alatt mi mást tehetett volna...), talán már le is mondott a menekülés reményéről, elfogadta, hogy esetleg élete végéig be lesz zárva, így aztán igyekszik megőrizni ép elméjét és kihozni a helyzetéből azt a kevés jót, amit tud, de persze a szabadságvágy továbbra is dolgozik benne, ami Jack születése után kapcsol magasabb fokozatba, hogy ha ő nem is, de akkor legalább a fia kijuthasson egyszer a négy fal közül.

Ha lehet így mondani, Jack-nek szerencséje van, mert sosem ismerte a külvilágot, így aztán nem is hiányzik neki; számára minden csak mese és tévében látott fantázia. Igényei, vágyai arra a néhány négyzetméterre korlátozódnak, amelyben már 5 éve él, és ami a természetes közegét jelenti. Ami azon túl van, az nem is létezik, ez a gondolat pedig megnyugvást és biztonságot jelent.

Minden darabokra hullik azonban, amikor anya és fia kiszabadul, és megpróbálnak vissza-, ill. beilleszkedni a valóságba, melyben ugyanúgy csak egymásra számíthatnak, mint Szobában.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Minden bizonnyal iszonyatos kutatómunka előzte meg a forgatókönyvírást, ami nélkül a cselekmény köszönőviszonyban sem volna a valósággal. Persze, ezzel együtt is simán el lehetett volna vinni a történetet a leggusztustalanabb nyálba, ám az ír rendezőt sokkal jobban érdekelték szereplőinek lelki folyamatai és a hitelesség.

A drámai pillanatok visszafogottak, nincsenek látványosan zokogós összeborulások, sem a nézők szájába rágott mondanivaló vagy tanulságok, ám ezekre nincs is szükség, hiszen a film ezek nélkül is "működik", az érzelmi azonosulás létrejön, ahogy kell.

Pazar fényképezés és kevés, de hangulatos zene jellemzi a produkciót, de persze mindezek mit sem érnek kiváló színészek nélkül.

Brie Larson rengeteg tévés és filmes mellékszerep után küzdötte fel magát az A-listás sztárok közé, bár szerintem sokan így sem ismerik arcát és nevét, de ha azt mondom, Átmeneti állomás, talán már dereng valami.

Játéka kifogástalan, abszolút megérdemelte a Golden Globe- és az Oscar-díjat, de ha rajtam múlt volna, én Jacob Tremblay-nek is adtam volna valami hasonló elismerést, mert a kissrác olyat játszik, amit sok felnőtt színész is megirigyelhetne. Nyilván ehhez szükség volt a jó színészvezetésre és Larson segítségére, de tehetség nélkül ezekkel sem ment volna sokra.

Említést érdemelnek a mellékszereplők; leginkább Joan Allen, és a rövidke vászonidejében is (újfent) zseniális William H. Macy, akinek figurája különösen jelentős a lányát elveszítő, majd újra megtaláló apa szerepében.

Amit Denis Villeneuve az egyik oldalról bemutatott a Fogságbannal, azt Lenny Abrahamson überelte A szobával. Hangulatában a kanadai rendező alkotása talán erősebb, de utóbbi produkciója a kevésbé fullba nyomott, de mégis erős drámájával ugyanúgy képes megragadni a nézőket. Természetesen más volt a cél és az ahhoz vezető út is, hasonlóan a felhasznált eszközökhöz, a végeredmény pedig egy olyan film lett, amire még sokáig lehet és érdemes emlékezni.