Emlékszünk még a Magyar Televízió Nulladik típusú találkozások című műsorára? A Déri János vezette, paranormális jelenségekkel foglalkozó magazin főcímében több emlékezetes jelenet is látható, például egy meztelen, fiatal nő, egy férfi fejére tekeredő kígyó, egy hatalmas gyík, na és persze egy falat ütlegelő rémalak. A főcím 90%-a a Változó állapotokból származik (az összeállítás végén látható kiscica meg A légyből, a homokban elsüllyedő szkafanderesek pedig a Támadók a Marsról című filmből), melyet Ken Russel 1980-ban rendezett, és amelynek kötelező helye van az ún. body horrorok és az "orvosos sci-fik" listáján.

Hollywoodnak "köszönhetően" a nézők már rég hozzászoktak a különféle válogatott borzalmakhoz, legyen szó látványról és/vagy témáról. Az sem jelenthet számukra újdonságot, hogy készülnek filmek a pedofíliáról, azt viszont nem lehet nem észrevenni, hogy az amerikai alkotók mennyire próbálnak csínján bánni ezzel a dologgal, ami annak fényében nem is oly meglepő, hogy a gyártó stúdiók nézettséget és bevételt óhajtanak produkálni, a gyerekekre vadászó perverz alakok viszont épp az ellenkező hatást váltják ki. Az USÁ-n kívüli filmesek bezzeg nem ennyire finnyásak, vagy nem akarnak a szőnyeg alá söpörni egy jelenséget, csak mert az nem elég "szalonképes". Az izraeli Csúnya, gonosz bácsik, vagy a dán A vadászat jó példák arra, hogy többféle módon és stílusban is lehet filmet forgatni a pedofíliáról, nemrég pedig a belgák készítették el a maguk verzióját.

A medvéket mindenki szereti. Így gondolhatta annak idején Michael Bond, angol író is, aki 1956 karácsonyán talált rá egy magányosan üldögélő játékmackóra egy bolt polcán, nem messze a londoni Paddington állomástól. Annyira megkedvelte a feleségének szánt ajándékot, hogy alig 10 nap alatt megírt róla egy történetet, amit odaadott a szerkesztőjének, nem sokkal később pedig, 1958-ban, megjelent a bohókás mackó kalandjainak első gyűjteménye. A könyvet számtalan további követte, melyeket több tucat nyelvre lefordítottak, tévé- és rajzfilmsorozatok készültek belőlük, Paddington pedig hamarosan a brit gyermekirodalom egyik közkedvelt szereplőjévé vált. Mozis debütálására 2014-ig kellett várni, és már tervbe van véve a folytatás is.

Klasszikus mesék, királylányok, kedves csibészek, lovagok és tündérek után a Disney Stúdió valami egészen szokatlannal rukkolt elő, nevezetesen alámerült a japán mangák és animék ihlette színes tini-szuperhősvilágba, házon belülről kölcsönvette a Marvel Comics azonos című képregénysorozatát, és elkészített egy olyan animációs filmet, amelyet akár a felnőttek is végignézhetnek anélkül, hogy akut giccsiózist kapnának, és nem csak azért, mert egyetlen dalbetétet sem kell végigszenvedniük.

Az elmúlt hetekben nem láttam igazán jó filmet, az utolsó ilyen február elején volt (Birdman), azóta viszont - egy-két kivételtől eltekintve - jobbára közepes vagy kifejezetten gyenge volt a felhozatal. Nagyon sok moziról mondják, hogy jó, magas nézőszámot ér el stb., aztán rendszerint kiderül, hogy a hírek eléggé megalapozatlanok, a nézők pedig ugyancsak szabadon kezelik a "jó film" fogalmát, és nagyjából bármire ráaggatják, ami tetszik nekik. A John Wicket két egykori kaszkadőr dirigálta, ennek hallatán biztos sokaknak felcsillant a szeme, hogy juj, akkor biztos jóféle akciók vannak benne, de erről egyrészt később, másrészt pedig az, hogy valaki jó akciórendező, közel sem egyenlő azzal, hogy filmrendezőnek is alkalmas (Hal Needhamen kívül nem is jut eszembe más - és azért ő sem volt egy Scorsese...).