Vannak filmek, melyek nem kapnak túl nagy hírverést, marketingre sem igen költenek, hiszen nincs miből, összehasonlítva legalábbis egy óriási büdzsével operáló szuperprodukcióval, melynek reklámkampánya is súlyos milliókba kerül.

Ehhez képest Az őslakót szerény 200 ezer dollárból dobták össze, ami annak fényében különösen figyelemre méltó, hogy számos olyan produkció akad, amely ennek ezerszereséből készül, mégis messze elmarad a színvonala.
Richard Schenkman filmjének híre főleg szájhagyomány útján terjedt (annak idején a Star Warsé is...), bemutatták a 2007-es Comic-Conon, aztán kiadták DVD-n, fent volt az iTunes-on, de az igazi népszerűséget a torrentes letöltések hozták el. Talán az is árulkodó, hogy még nálunk is megjelent DVD-n, pedig aztán a magyar forgalmazókról sok minden elmondható, csak az nem, hogy elkényeztetnék a vásárlókat a kiadványok számával és/vagy minőségével.

A Bosszúvágy első része létrehozta a városi bosszúállók (mozis) archetípusát. Paul Kersey a mindenkori emberi igazságérzetet testesíti meg, aki úgy küzd a bűnözés ellen, hogy közben átlépi a törvényesség határát, ám amiatt nem ítéljük el, hiszen morális szempontból igazolható, amit tesz, másrészt adott esetben talán mi is hasonlóan cselekednénk. A bosszúvágy amúgy is az alapvető emberi érzések közé tartozik, bármennyire is próbáljuk tagadni, hiszen a számla kiegyenlítésének igénye hasonló ahhoz, mint amikor a természet erői egyensúlyra törekednek. 

Kersey egy gőzkieresztő szelep; ő az, aki megteszi azt, amit mi is szeretnénk, amennyiben képesek volnánk leküzdeni a belénk nevelt szabálykövető magatartást, viszont az, hogy neki ez nem okoz problémát, afféle megnyugvást is hoz számunkra, hogy bár a rendőrség sokszor tehetetlen, és gyakran a jognak sincs köze az igazsághoz, mégis van mód arra, hogy a rossz elnyerje a büntetését, a jó győzedelmeskedjék, a világ rendje pedig helyreálljon, még ha csak ideiglenesen és gondolatban is.

Gyakori szófordulatom, hogy "ma már nem készülnek ilyen filmek", és e megállapítás fokozottan érvényes a Hálózatra is.
Sidney Lumet nagyon alaposan odamondogatott nem csak a szenzációhajhász televízióknak, de úgy általában az embereknek, akik élvezettel lubickolnak mások tragédiájában, ez pedig igencsak szembemegy napjaink (amerikai) filmkészítési szokásaival, ahol a minél magasabb nézőszám elérése és a profitszerzés a kizárólagos cél, míg az intelligensebb mozik általában megbuknak, mert a közönség nem gondolkodni, hanem szórakozni akar a pénzéért, nagy ívben tesz az értelmes történetre és mondanivalóra, nekik mutáns dinoszauruszok és verekedő óriásrobotok kellenek.

Tekintve, hogy a mozgókép ereje mi mindenre (volna) képes, amennyiben lenne még az értelemre fogékony közönség, eléggé elszomorító a filmnézési szokások és igények ilyetén megváltozása.