2015 végén, az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon mutatták be Charlie Kaufman legújabbszösszenetét, amit - némileg érthető módon - egyetlen komolyabb stúdió sem óhajtott finanszírozni, így a költségvetést Kickstarter-adományokból gyűjtötték össze az alkotók.

Persze, abban nem sok újdonság van, hogy Kaufman belebújik valakinek a fejébe (most épp nem a sajátjába és nem is John Malkovich-éba), viszont nem élőszereplős változatban, hanem bábfilmként képzelte el a produkciót, ez pedig már bőven elég indok lehetett ahhoz, hogy a producerek hátat fordítsanak neki.

Mondjuk, az is igaz, hogy az Anomalisa az értelmesebb, érzékenyebb alkotásokra eleve közömbös nézőtömegek számára nem igazán eladható (plázamozikban? ugyan már...), fesztiválokraviszont ideális alapanyag, és azért így is összeszedett egy Golden Globe- és Oscar-jelölést, ami elég szép teljesítmény.

Emlékszünk még a Zenélő filmkockákra? A '80-as években így nevezték a köztévé azon műsorsávját, melyben híres musicaleket mutattak be, pl. a Hair-t, a Kabarét, a Szombat esti lázat, a Pomádét, vagy éppen a My Fair Lady-t. Ezeket a filmeket sokan látták, Alan Parker alkotása viszont - amennyire emlékszem - kimaradt a kínálatból, így aztán nem is különösebben vált híressé, és ez az alulértékeltség talán még napjainkban is jellemző a produkcióra - amin az sem sokat segített, hogy 2009-ben készült egy eléggé felejthető remake.

Mondjuk, az is igaz, hogy csak úgy önmagáért ki akarna megnézni egy olyan filmet, melyben művészeti iskolások életét kísérhetik figyelemmel a felvételitől kezdve a végzésig, a kettő között pedig (látszólag) semmi izgalmas nem történik velük...? Elárulom: azok, akik maguk is jártak ilyen iskolába (mint pl. én). Számukra (számunkra) a Hírnév egészen mást jelent.

A történet:

A New York-i Művészeti Gimnázium felvételit tart. Rengeteg fiatal jelentkezik a különböző szakokra - táncosnak, színésznek, énekesnek -, de a rostán nem mindenki felel meg; aki viszont igen, arra betonkemény négy év vár, hiszen egy olyan világban akarnak érvényesülni, melyben a siker ára szenvedés, a bukás viszont olyan könnyen jön, hogy szinte észre sem venni.

Coco, Bruno, Leroy, Doris, Ralph és Montgomery a saját bőrén is megtapasztalja mindezt, ám elszántságuknak, tehetségüknek, és szerencséjüknek köszönhetően eljutnak a záróvizsgákig, eközben pedig sokat tanulnak a világról, de legfőképp önmagukról.

Torta a képedbe

Legfontosabb tanácsom azok számára, aki valamilyen művészi pályára - zene, tánc, festészet, színház,film, stb. - tervezne lépni: NE!

Ha Te magad mégis ebben a világban vagy (kénytelen dolgozni, pl. mert nem értesz máshoz, vagy nincs más munka), és a gyereked követni akarna, akkor zárd be valahová, és várd meg, amíg elmúlik!

De komolyan, senkinek nem ajánlom, legfőképp azért, mert túl sok az idióta, akivel nap mint nap brusztolni kell, kevés a pénz, rengeteg a nem fizetett túlóra, továbbá egy halom lemondással és áldozattal jár (fizikai és mentális értelemben egyaránt), egyetlen jó pillanatra száz rossz jut, és bár az az egykellemes tud lenni, de annyit mégsem számít, hogy az ember az egész életét elpazarolja rá.

A művészet (akkor is, ha valaki csak a farvízen evezget) minden tekintetben felemészti az embert, és bár lehet, hogy ő "a társadalom antennája", így olyan dolgokat is meghall-meglát, amit mások nem, de nem kapja vissza azt az időt, pénzt és energiát, amit belefektetett, erre viszont csak évekkel később fog rájönni.

Lehet velem vitatkozni, de tapasztalatból beszélek, ezért mondom, hogy a művészet maradjon inkább csak ifjonti fellángolás, de senki ne tegye fel rá az életét. Legyen hobbi, ha valaki nem tud alkotás nélkül élni, és akkor nem fogja valamikor az élete derekán fejbe verni a felismerés, hogy elege van és váltana, de nem tud, mert nincs mire.

A Hírnév fiatal hősei még naivak, telve vannak illúzióval és lelkesedéssel, bár az is igaz, hogy motivációk nem kizárólag belőlük származnak: néhányuk (pl. Ralph és Leroy) számára a művészi pálya a kitörési lehetőség a nyomorból, Dorison keresztül pedig az anyja akarja megvalósítani önmagát.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A történet négy évet ölel fel (az egyes időszakokat feliratok választják el egymástól), ezen belül bepillantást kapunk a felvételi folyamatába és három tanévre, míg a végzést egy zárókoncert jelenti.

Ezen idő alatt a főszereplők (akiknek személyén és egyéni sikerein/tragédiáin keresztül zajlik a cselekmény) sok változáson mennek keresztül, érettebbé válnak, talán még valamennyire felnőtté is, ahol döntések, következmények és felelősség van. 

Akadnak kézikamerás jelenetek, egy remek steadicames felvétel (ne feledjük: ekkor csak néhány éve létezett ez a technika), de láthatunk olyan snitteket is, mintha az operatőr titokban filmezett volna (pl. a meghallgatásokon).

Zenei fronton igencsak el vagyunk kényeztetve, amire a jobbnál jobb dalok a legfőbb bizonyítékok (no meg a két elnyert Oscar-díj).

A több mint két órás játékidő talán kicsit sok, ezért aztán a tempó is le-lelassul néhol, ennek ellenére a film sehol sem válik unalmassá, ráadásul a szereplők, ill. a köztük lévő viszonyok alakulása is vannak annyira érdekesek, hogy ne kezdjünk el ásítozni.

A színészek közül leginkább Paul McCrane lehet ismerős, aki az 1987-es Robotzsaruban alakított még maradandót, de a legtöbben talán a Vészhelyzet Dr. Robert "Rakéta" Romanojaként emlékeznek rá...

...de a később a Flashdance főcímdalát eléneklő, és ma is jobbára énekesként ismert Irene Cara is feltűnik.

Minden színész jól játszik, de külön érdemes kiemelni közülük a mellékszerepekben látható Eddie Barth-t (Bruno apja), Albert Hague-ot (zenetanár), Tresa Hughes-t (Doris anyja), Jim Moody-t (drámatanár), és Anne Mearat (Mrs. Sherwood).

A Hírnevet igazán az tudja szerintem értékelni, aki maga is járt hasonló iskolába, mert így belülről ismerheti az ilyen intézményt, saját tapasztalatai, emlékei is vannak az órákról, gyakorlásokról, próbákról és előadásokról. Természetesen ez nem feltétel ahhoz, hogy élvezzük Alan Parker filmjét, de a figurák és a történet jobb megértéséhez nem is árt.