Saoirse Ronan felnőtt. Nem arra gondolok, hogy 22 éves lett, hanem hogy többé már nem csak az a rikítóan kék szemű, érdekes arcú lány, akinek megismertük pl. az Anyád lehetnék, a Szikraváros, vagy éppen a Hanna - Gyilkos természet című filmekben.
Ahogy kislányból nagylánnyá ért, Saoirse folyamatosan fejlődött, egyre jobb szerepeket kapott, a Brooklynnal pedig bebizonyította, hogy kiváló színésznővé lett, akire bátran rá lehet bízni egy abszolút főszerepet is.

Hogy Nemes Jeles László filmje végignyerte a világot és megkapta a szakma csúcsaként számon tartott Oscar-díjat, egyáltalán nem véletlen, mert valóban különleges alkotás, ezért megérdemelte az összes elismerését, az pedig már amúgy is hosszú-hosszú évek óta kijárt, hogy a "magyar film" kifejezés ne szitokszó legyen.

Azt ugyan nem állítom, hogy a Saul fia sokkal jobb lenne, mint a többi jelölt pl. Cannes-ban, a Golden Globe-on, vagy az Oscaron, hiszen a története nem feltétlenül kiemelkedőbb, mint egy "átlagos" holokauszt-filmnek, sőt azt is megkockáztatom, hogy vannak jobban megírt produkciók (nem, nem a Sorstalanság), ám tény, hogy korábban soha nem készült még ilyen alkotás a témában, de talán még hasonló sem.

Általában véletlenszerűen választom ki, milyen filmet nézek meg következő alkalommal, ennélfogva nem is szoktam beszélni róla másokkal, nemrég azonban egy letöltött kikölcsönzött film fájlja nézhetetlenül hibás volt, így gyorsan mást kellett választanom a listámról, amikor pedig egy haveromnak elárultam, mi lesz az, közölte velem, hogy kevés ember véleményére ad, de az enyémre igen, azonban a Szuper haver a szíve csücske, ezért - idézem - ne kössek bele.

Megpróbálok, de a tény ettől még tény marad: ez előtt 17 évvel is pontosan olyan forgatókönyvek születtek, mint manapság, mert Hollywoodban lényegében ugyanazt a történetet mesélik el újra és újramár évtizedek óta; a fordulatok és a mondanivaló pedig szinte minden esetben ugyanazok.