A kopaszság (alopécia) férfiaknál lényegesen gyakoribb, mint nőknél; genetikai tényezők, öregedés, a bőr betegségei és egyéb dolgok is okozhatják. A haj hullása oldalt kezdődik, esetleg homloktájon (hátrább húzódik a haj vonala) vagy a fejtető hátsó részén (amolyan tonzúrát eredményezve). Sok férfit érzékenyen érint hajának fokozatos elvesztése (még ha nem is mindet), ennek ellensúlyozására pedig nem kevesen hajlamosak valamilyen arcszőrzetet növeszteni (hogy ami szőr felül hiányzik, az legalább alul „meglegyen”), mások szerint viszont a tar fej akár vonzó is lehet, hovatovább szexi. Utóbbi táborba természetesen a hölgyek tartoznak, akik közül sokan állítják, hogy ha egy pasi kopasz, az férfias.

A filmiparban is sok „hajtalan” úriember fordul elő, és akár a kamera mindkét oldalán találkozhatunk olyanokkal, akiknek hajkoronája már csak boldogult ifjúkoruk emléke, de arra is akad példa, hogy valaki kopaszsága révén válik világhírűvé, ezek után pedig már el sem tudnánk őt képzelni hajjal a fején.

Kurt Wimmer rendezői filmográfiája mindössze három produkcióból áll, ezek közül viszont az Equilibrium Himalájaként magasodik ki, és bár közel sem zseniális remekmű, egy Ultraviolához képest bármi jó. Az alapötlet egész érdekes, noha olyan, mintha a Mátrixot gyúrták volna össze a THX 1138-cal (plusz némi Dredd bíró, Az akarat diadala és Metropolis), mindenesetre a sztori elgondolkodtató, ami kevés disztopikus scifi-akció sajátja.

Egy jó napszemüveg több, mint kiegészítő. Nem csupán megóvja a szemet az erős fénytől, de stílust ad viselőjének, ráadásul remekül el lehet bújni mögé, hiszen egy sötét lencséjű napszemüveg az arc közel felét eltakarja, így anélkül lehet a világot megfigyelni, hogy az tudatában volna ennek. A napszemüveg olyan, mint egy álarc. Lehetővé teszi, hogy személyiségünk megváltozzon, így olyasmikre is képesek lehetünk, amire másképp nem. Magabiztosságot ad és megváltoztathatja a személy énképét, hiszen maga a külseje is megváltozik, amint napszemüveget „ölt”.

Van valami izgalmas és egyszerre félelmet keltő abban, ha nem látjuk egy ember egész arcát, különösen a szemét, melyről pedig tudjuk, hogy a lélek tükre. Ha nem látni a szemeket, akkor az illető "új személyiséggé" válik, visszahúzódik az ismeretlenség homályába. Napszemüvegben az ember oda néz, ahová akar, és teheti mindezt anélkül, hogy mások tudnák, éppen mire veti a tekintetét. A napszemüveg egyfajta detektívtükör a valóság határán, melyen át az ember mindent lát, de mások csak önmagukat.

Nem csoda hát, hogy a filmekben is gyakran fordulnak elő napszemüveges szereplők. A napszemüveg lehet csupán egyszerű kiegészítő egy filmben, de lehet nagyon fontos formanyelvi eszköz is, amely a karakterábrázolást erősíti. Az elmúlt évtizedek sok mozi- és tévéfilmszereplője egész biztosan nem vált volna híressé (vagy akár kultikussá), ha nem hord valamilyen napszemüveget.

Kim Ki-duk termékeny rendező; 1996 óta szinte minden évben készített filmet, melyet saját maga írt, néhány esetben pedig még szerepelt is benne (pl. Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz). A dél-koreai művészre jellemzők a buddhizmusból vett elemek; 2005-ös alkotása is gond nélkül beillene valamilyen tanmesének, persze, az is lehet, hogy már eleve egy ilyen elbeszélést ültetett modern köntösbe.