Kelly, Csodabogár, negatív hullámok, Bazi Joe, Babra (nem Barbara), Vaskalap, és egy óriási klasszikus 1970-ből, amin a parádés magyar szinkron csak még többet emel.
Van olyan, aki ne látta volna a Kelly hőseit? Na, jó, az ő kedvükért: a második világháború a vége felé közeledik. A szövetséges csapatok már partra szálltak Normandiában, fokozatosan szorítják vissza a németeket. Egy Kelly nevű amerikai katona véletlenül megtudja, hogy 30 mérfölddel az ellenséges vonalak mögött, egy francia városka bankjában elrejtettek 16 millió dollár értékű aranyrudat, így elhatározza, hogy lelép a frontról és megszerzi a kincset. Vele tart egy szakasznyi bajtársa, plusz egy tankos osztag és annak finoman szólva is furcsa parancsnoka. Oké, vonatkoztassunk el attól a ténytől, hogy ebben a filmben nem fiatal srácok, hanem meglett 40-es arcok akcióznak bakaként. Bár a cselekmény kissé egyenetlen, de azért vannak mozgalmasabb, izgalmasabb pillanatok, a történetnek pedig eleve van egy végkövetkeztetése, tanulsága, mégpedig az, hogy a háború eleve baromság, egy közös cél azonban képes összehozni barátot és ellenséget, ami után a háború már tényleg nem is érdekel senkit. Rejtett pacifista utalás (Vietnám idején), vagy általában a háború kinevetése és paródiája? Mindenki döntse el maga.
John C. Reilly 2011-ben szerezte meg Patrick DeWitt regényének megfilmesítési jogait, és tette mindezt annak tudatában, hogy ez a kicsit sem szokványos western nem fogja meghódítani a világ plázamozis közönségének szívét, inkább fesztiválokon számíthat nézettségre. Az egyik főszerep mellett a produceri székben is helyet foglaló színész még arra is "képes volt", hogy egy nem hazai, hanem külföldi rendezőt - a francia Jacques Audiard-t - kérjen fel erre a tipikusan amerikai műfajú produkciónak a direktori munkáira, akinek így ez lett az első angol nyelvű filmje (és nyert vele egy rendezői Cézart). Az pedig már csak hab a tortán, hogy a másik "címszereplő" az ezúttal is brillírozó Joaquin Phoenix. 1850. Eli és Charlie Sisters, a két fivér fejvadász. Legújabb megbízatásuk, hogy végezzenek egy Hermann Kermit Warm nevű emberrel, aki nyugat felé tart egy csodás vegyszerrel, ami képes jelezni a folyókban az aranyat. A két bérgyilkos segítségére van egy Morris nevű ember, aki Warm nyomában halad és akinek fel kell tartania az áldozatot, amíg a kivégzők megérkeznek. Morris és Warm azonban összebarátkozik, így együtt próbálnak eltűnni a testvérek elől, akiknek viszonya a hosszú út során szintén kihívásokkal néz szembe, Eli ugyanis már belefáradt a "munkába" és abba, hogy folyton iszákos öccsére kell figyeljen. Hangulatos, emberi film a Testvérlövészek, melyben a "westernség" a felszín, de a történet egy műfajon felül álló, örök érvényű valami, ami valószínűleg éppen úgy, de legalább hasonlóan működne akcióként, netán sci-fiként. A vadnyugati háttér ellenben különlegessé teszi olyan módon, hogy tulajdonképpen egy sablont használ, de finomítva, elmélyítve a két főszereplő viszonyának középpontba helyezésével. Miattuk, vagyis Reilly és Phoenix kiváló párosa miatt is jó ez a film, amit a "főbb" mellékszerepekben látható Jake Gyllenhaal és Riz Ahmed színesít tovább. Színészmozi, na. Szomorú apropó, hogy egyben ez Rutger Hauer egyik utolsó filmszerepe is - viszont érdekesség, hogy egyetlen betűnyi szövege sincsen a nemrég elhunyt legendának.
Az eredeti, 1958-ban készült Massza leginkább azért emlékezetes, mert ez tette ismertebbé Steve McQueen nevét és arcát, igaz, a nagy áttörésre azért még egy kicsit várnia kellett a kúlság fokmérőjének. 30 évvel később a nem túl acélos rendezői kreditekkel rendelkező Chuck Russel ült a remake direktori székébe, a végeredmény pedig tipik B kategóriás mozi, ami képes megidézni az 50-es évek jellegzetes scifi- és horrorfilmjeit, melyekben egy amerikai kisvárost fenyeget valami ronda kreatúra. Egy éjjel meteorit csapódik be az Arborville melletti erdőben. Miután egy hajléktalan megtalálja a maradványokat, a kezére tapad valami masszaszerű dolog és elkezdi elemészteni. Három fiatal találja meg és viszi kórházba a szerencsétlenül járt férfit, ám a massza egyre csak növekszik és támad meg embereket. A szemtanúknak senki sem hisz, de közben megjelenik egy csapat védőruhás alak, akik többet tudnak az esetről, mint amennyit hajlandóak elárulni. A massza pedig lassan már nem csak a városkát és annak lakóit, de magát az Egyesült Államokat is veszélyezteti, ha ilyen ütemben folytatja a zabálást.
Kicsit hosszú a felvezetés, amíg minden főbb karaktert és a köztük lévő viszonyokat megismerjük, utána viszont beindul a cselekmény, ami nyilván nem tör eposzi magasságokba, de azért a saját keretein belül korrekt módon meséli el a gyilkos málnapuding történetét. Russel felsorolja a kötelező közhelyeket is, kezdve a titkos biológiai fegyveren dolgozó tudóstól egészen a rosszfiú, de azért végső soron mégis csak rendes fickó főszereplőig, eközben pedig sokkal korszerűbb trükkökön át "csodálhatjuk" a massza ténykedését, majd pusztulását (?). A színészek közül Kevin Dillon (Matt fivére), Paul McCrane és Art LaFleur lehet ismerős, akik mind tisztában vannak azzal, hogy ez egy olyan film, ami nem kifejezetten nívós ugródeszka, ám arra alkalmas, hogy az ember gyakoroljon, netán tanulja a szakmát, és persze a gázsiból kifizesse a számláit. Már ha volt erre módjuk. A 9 milliós gyártási költséget ugyanis világviszonylatban sem sikerült visszahozni, így bár a befejezés nyitott maradt egy esetleges folytatásra, a lehangoló fogadtatás miatt erre nem került sor, és azt hiszem, amikor napjainkban mindent remake-elnek meg rebootolnak és persze a Disney az úr, szintén nem kell erre számítani, de ez talán nem is akkora tragédia.
Volt idő, amikor Paul Anderson (még a W. S. monogramok nélkül) tudott filmet rendezni. Akkoriban sem volt egy Scorsese vagy Spielberg, de tűrhető iparosnak számított, akire kezdő létére rá mertek bízni egy olyan bunyós produkciót, mint az első élőszereplős Mortal Kombat, márpedig az a 20 milliós gyártási költségvetéséből csinált 122 milliós profitot, ami Hollywoodban egyenlő a sikerrel, így Anderson kapott egy újabb lehetőséget, amit önmagához képest rendesen ki is használt, így a nagy klasszikus Alien után megszületett az űrhajós horrorok másik alapvetése, az Event Horizon.
A kísérleti hajtóművel ellátott felfedező űrhajó, az Event Horizon, hét évvel titokzatos eltűnése után váratlanul felbukkan a Neptunusz mellett. Egy mentőhajót küldenek érte, a legénységet pedig a Horizont tervező mérnök is elkíséri. A fedélzetre lépve mészárlás nyomaira bukkannak, hamarosan pedig félelmetes rémképzetek kezdik kísérteni az embereket, amihez a hajónak is köze van. Úgy tűnik, hosszú távolléte alatt a Horizon megjárt valamit, és minden jel szerint vissza is hozta magával.
A nem mindennapi - bár azóta sokat ismételt (pl. A gömb, Pandurum) - alapsztori nem ostromolja különösebben a dramaturgia csúcsait. Ez egyértelműen egy Nyolcadikutas-klón, bár a jobb fajta, hiszen itt is egy titokzatos valami elől menekülnek a szereplők, és egészen a végéig nem tudható, ki fogja túlélni. A külsőségek, pl. díszletek, fényképezés, vágás, pedig kiválóan megtámogatják mindezt, a színészek is tisztességgel teszik a dolgukat, főleg Sam Neill nézése, ami még mindig totál para, ha ő is úgy akarja.
A bennünk élő gonosz ilyetén megmutatása még annak ellenére is félelmetes, hogy a film nem túl bonyolult eresztés, ennek ellenére teljesen korrekt és még ma, közel 20 évvel később is abszolút működőképes.
Az 1980-as években, Olaszországban egy fiatal fiú összebarátkozik egy felnőtt férfival, kapcsolatuk azonban egyre szorosabbá válik, míg végül szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás iránt.
Többszörös Golden Globe- és Oscar-jelölt filmről van szó, ami a legjobb adaptált forgatókönyv díját meg is kapta, de Timothée Chalamet nominálása a legjobb férfi főszereplő kategóriájában is abszolút indokolt volt, a srác ugyanis zseniális, rég láttam ennyire harmatos korú színésztől ilyen magas színvonalú játékot. Armie Hammer is jó, de ifjú kollégája igencsak elhalványítja a teljesítményét.
A film üzenete a főszereplők azonos neme ellenére sem sodródik a "meleglobbi" felé, ez a történet ugyanis nem erről, hanem a két ember között fellángoló szerelemről szól, férfi mivoltuk ez esetben nem szempont, mert a kölcsönös vonzalom és az érzelmek állnak a középpontban, és az, hogyan élik meg ezt a helyzetet, amíg tart és ami utána következik. Ez pedig egy téren és időn, nemeken átívelő örök téma.
