Isn't it Romantic

2019. szeptember 10. 22:35 - Kővári György Márió

Szokták mondani, hogy valaki azért néz meg egy filmet, hogy másnak már ne kelljen. A Warner és a Netflix közös produkciója is lehetne ilyen, bár annyira nem kínszenvedés, hogy az ember kikapcsolná, de azért azt a másfél órát, amit Rebel Wilson pofavágásaira pazarolnánk, hasznosabban is el lehet tölteni.

A duci Natalie kislány kora óta nem hisz a szerelemben, így meg is tanult nélküle élni. Egy nap kirabolják a metróban, ám a lány ellenáll, ennek következtében viszont beüti a fejét, amitől kómába esik. Amikor nem sokkal később magához tér, sokkoló felfedést tesz: az általa mélyen megvetett romantikus komédiák színes világában találja magát, legújabb ügyfele fülig szerelmes belé, míg az a fiú, aki titokban tetszik neki, egy bikinimodellt készül feleségül venni.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a "kövér-humor" nem sokban különbözik a böfögős-fingós-szarós, stb. társaitól, ill. számomra az elhízottság általában ugyanúgy nem vicces egy filmben, mint ahogy a homoszexualitás, mozgássérültség, vagy akármilyen fogyatékosság sem az. Nem azért, mert ne lehetne ilyesmivel poénkodni (bármivel lehet), hanem mert Hollywood többnyire ízléstelenül, igénytelen módon alkalmazza ezeket.

Na, de lendüljünk túl ezen, milyen a film? Végül is nem rossz, csak épp a sztori alapját A nagyon nagy Ő-ből és az Idétlen időkigből gyúrták össze, szóval megint csak nincs új a nap alatt, továbbá - és ez már nagyobb gond - pontosan azt csinálja, ami ellen látszólag küzd: Natalie már az elején tisztázza, hogy a romantikus komédiák baromságok, azt is elmagyarázza, hogy miért, erre a film végig ugyanazokat az elemeket süti el a cselekményben. Oké, ez nyilván paródia akart lenni, a sablonok kifigurázása, de valahogy mégsem jön ki a matek, főleg a végén a hepienddel, ami az egész koncepciót alapból megkérdőjelezi.

Ezúttal is vastag tömőrúddal döngölik le az ember torkán a szájbarágós tanulságot: nem számít, hogy nézel ki, szeressed önmagadat, legyél elégedett mindazzal, amid van, stb., de van ebben egy szemforgató hamisság, hiszen egy kövér szereplővel akarják mindezt eladni. Ezek szerint egy "normális" kinézetű embernek nincs szüksége ilyen tanácsra, csak annak, aki különböző?

Rebel Wilson engem speciel irritál, vagyis inkább a figura, amit kitaláltak neki. Nem a túlsúlya a baj, hanem a nagydumás duci csaj sablonos karaktere, ami másfél órán át meglehetősen tömény.
Liam Hemsworth, Brandon Scott Jones és Adam Devine - Wilsonhoz hasonlóan - ezerrel ripacskodik, szóval színészi fronton se várjunk sokat.

Az összképhez azért hozzátartozik, hogy a fentebb taglaltakat egész könnyen félre lehet tenni és így nézni a filmet, ami ezek után tulajdonképpen nézhető, néhol még halvány mosolyra is késztetheti az embert, de a végefőcímet követően szélsebesen el is lehet felejteni.

Szólj hozzá!

Címkék: Egynek jó

Csendszimfónia

2019. szeptember 03. 16:15 - Kővári György Márió

Nagyon régen láttam ezt a filmet; tényleg annyi év telt el azóta, hogy nem is emlékszem már rá, mikor, de arra igen, hogy anno az HBO-n néztem meg először, és már akkor magával ragadott Richard Dreyfuss e kevéssé ismert mozija, amely még ma, majdnem 25 évvel később is ugyanolyan emberi, mint a bemutatása idején - csak akkor hasonló témában a Forrest Gump durrant jóval nagyobbat, így Stephen Herek rendezése nem vált túl népszerűvé, pláne kultikussá. Viszont a gyártási költségeit megtriplázta, begyűjtött egy Oscar- és két Golden Globe-jelölést, és ezek mellett még jó is.

Glenn Holland fiatal muzsikus, ám körülményei úgy hozzák, hogy el kell mennie zenét tanítani egy középiskolába. Eleinte nem fűlik hozzá a foga, ám az idő múlásával egyre inkább megszereti a munkáját, mégis, amikor 30 évvel később nyugdíjba küldik, úgy érzi, nem tudta megvalósítani álmait, az élet pedig elrohant mellette, ám egykori tanítványai és a családja a bizonyíték arra, hogy nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Ez egy kedves film, olyan időkből, amikor Hollywoodban még tudtak kedves filmeket készíteni (és igény is volt ilyesmire). A tipikus amerikai történelmi események egyáltalán nem zavaróak egy "külföldi" néző számára, az idő múlása így is tökéletesen érzékelhető, a lényeg amúgy is a főszereplő életének látszólag átlagos eseményeiben található, ez pedig végső soron egy örök érvényű üzenet arról, hogy mindaz, amit valaki jelentéktelennek gondol, az mások számára nagyon is számíthat, avagy az élet úti célja maga az út, és hogy ez miként hat mások utazására.

Bár sosem számított nagy sztárnak, Richard Dreyfuss gond nélkül képes elvinni a hátán a filmet, Mr. Holland életének minden szakaszában hiteles és szerethető figura marad, Dreyfuss pedig remek színész, ezt ismét bebizonyítja.
Érdekesség, hogy William H. Macy itt még W. H. Macyként szerepel, a színészek között pedig sok valódi hallássérült is feltűnik, ezzel is erősítve a film autentikusságát.

Érdemes megemlíteni a kiváló magyar szinkront is: Dörner György, Györgyi Anna, Gyabronka József, Jabab Csaba.

Szólj hozzá!

Címkék: Ajánlott

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

2019. augusztus 26. 22:13 - Kővári György Márió

A film író-rendezőjével és főszereplőjével készült interjú ITT olvasható.

"Egy nap Eszter kivette a hajszálait a lefolyóból és elhagyott. Azt mondta, hogy életképtelen vagyok. Nem tudom, milyen az életképes. Az anyám annyira szeretné, hogy felnőjek, hogy inkább megírja az önéletrajzomat helyettem, csak történjen már valami."

Itt tart most a 29 éves Áron. Átlagos, furcsa srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát és alkalmanként motivációkat keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását.

Reisz Gábor munkája egyszerre szól Budapestről, napjaink magyar mentalitásáról, egy generációs életérzésről, azokról a nemzedékekről, akik beszorultak a felnőtté válás és az elkényeztetett állapot közé, arról, hogy mi is akarunk lenni, mit akarunk az életben.

Mindez kicsit szkeccsfilm-szerű jelenetekben ábrázolva, olykor mágikus realizmusba vagy abszurdba hajlóan, sok improvizációval, egy remek főszereplővel, cseppet sem unalmasan, mosolygásra késztetve mindazokat a nézőket, akik képesek azonosulni Szentesi Áron téblábolásával Budapesten és az életben, hiszen ez a srác kicsit mindenkiben ott van, aki próbált már leválni a szüleiről, megtenni az első önálló lépéseit a nagybetűs felnőttségben.

Egy amatőr profi film. Egy Színház- és Filmművészeti Egyetemes vizsgafilm. Egy első egész estét mozi. Egy felnövéstörténet. Sok mindent lehet mondani a VAN valamire, ami az elmúlt évek egyik legérdekesebb magyar filmje, melyhez hasonló - és furcsább - talán még nem igazán készült.

Szólj hozzá!

Címkék: Ajánlott

A betörés

2019. augusztus 22. 21:13 - Kővári György Márió

Néhány napja olvastam erről a filmről egy blogon, felkeltette az érdeklődésemet, ezért gyorsan rákerestem, hogy megnézhessem. Bár elég jártasnak gondolom magam a filmek világában, hiába titulálták a cikkben sikeresnek, bevallom, én még nem hallottam korábban erről a moziról. Annyira nem is kár érte.

Egy négyfős banda betör egy gazdag ember házába, ahonnan értékes smaragdokkal távoznak. Mielőtt elhagynák a tett helyszínéül szolgáló Görögországot, néhány napig meglapulnak, ám ez idő alatt nyomukba szegődik egy rendőr, aki hamarosan rászáll a csapat egyik tagjára, nem sokkal később pedig az is kiderül, hogy a felügyelő szintén a drágakövekre pályázik.

A társblog megállapításával, miszerint ez inkább krimi, semmint vígjáték, maximálisan egyetértek. Vannak ugyan komikus(nak szánt) jelenetek, melyek nyilván a feszültséget hivatottak enyhíteni, ám mivel az alapsztori és a dramaturgia sem erre van felépítve, kissé kilógnak a történetből. Ja, és nem is különösebben viccesek.

Ez lehetett a maga korának Szemtől szembenje két akkori szupersztárral, Jean-Paul Belmondoval és Omar Shariffal, akik állítólag remekül kijöttek a forgatáson, még Rómába is átlógtak egy alkalommal. Sharif valóban remek szemétláda, Belmondo pedig hozza azt a szokásos karaktert, amit általában látunk tőle az akciófilmjeiben.

Nem rossz A betörés, de nagyon eljárt felette az idő, legalábbis mai szemmel nézve, amikor minden sokkal gyorsabb és pergőbb, de persze nem is szabad összehasonlítani mondjuk egy Michael Bay-, vagy Halálos iramban-mozival, hiszen Henri Verneuil rendezése egy másik kor másik közönségének szólt, az 50 évvel ezelőtti nézők pedig bizonyára szájukat tátva ámuldoztak a szép görög tájak láttán és a film eleji látványos autósüldözésen (ami a kolléga szerint felülmúlta a Bullitt hasonló jelenetét. Nos, szerintem nem, de azért európai szinten elég dögös képsor, hála Rémy Julienne kaszkadőrlegendának).

Szólj hozzá!

Címkék: Ajánlott

Megosztás

2019. augusztus 22. 11:22 - Kővári György Márió

Újabban sokat mondom, hogy egyre kevésbé tetszenek a nagy hollywoodi produkciók, mert eszméletlen látványorgián kívül semmi mást nem adnak, és bár valakinek ez is biztosan elég, nekem nem. Ezért fordulok inkább az európai, ázsiai (ill. a kisebb amerikai tévé- és fesztivál-) filmek felé, mert azok között még megtalálhatóak azok a történetek, mondanivaló és emberi mélység, amiket én keresek. Az HBO Megosztása is ilyen.

Mandy egy átbulizott éjszaka után a házuk pázsitján ébred, másnap különös üzeneteket kezd kapni a telefonjára, nem sokkal később pedig megosztanak vele egy videót, amin ő látható teljesen kiütve, hiányos öltözetben, körülötte a haverjai nevetgélnek, egy fiú pedig azzal viccelődik, hogy vajon szexnek számítana-e, ha az öntudatlan lánnyal lenne.
A felvétel elterjed, hivatalos vizsgálat indul, és bár Mandy semmire sem emlékszik a minden jel szerint megtörtént erőszakból, az ő és családja élete is fenekestül felfordul.

Speak, de még inkább a Trust, ha ilyen témájú filmeket kéne sorolnom. Főleg utóbbi (még ha kicsit más is az alaphelyzet), ami sokkal részletesebben dolgozza fel az erőszak utóéletét, végigvéve az azt követő pszichológiai lépcsőfokokat (tagadás, hárítás, beismerés, összeomlás).
Míg ennek a dramaturgiának nyilván erősebb hatása van, a Megosztás - hasonlóan a Speakhez - inkább a csendesebb drámát használja, ami adott esetben nagyobbat üt, mint a "látványosabb" megoldás, ugyanakkor lehet, hogy a téma aktualitása miatt, és hogy komolyabban lehessen venni, szükséges a direktebb hatáskeltés.

A film napjaink egy jellemző jelenségét is középpontba állítja, nevezetesen a kamerás mobilok és a közösségi oldalak térnyerését, melyek "nem rendeltetésszerű" használata aggasztó módon megváltoztatta az emberek gondolkodását és viselkedését, akik sokszor fel sem fogják, mit tesznek, amikor megosztanak egy szerintük vicces videót, de közben nem gondolnak bele, hogy ezzel milyen helyzetbe hoznak valakit.

A Megosztás egyszerre tehát két dolgot is vizsgál, Pippa Bianco, író-rendezőnő, (aki saját korábbi rövidfilmjét fejlesztette fel egész estésnek) azonban még nem elég rutinos szakember, szóval a produkció nem nagyon lép ki a tévéfilmes keretek közül, annak azonban teljesen korrekt, így ha a hölgy máskor is kap felkéréseket, hallhatunk még róla a jövőben - amúgy is sokkal több női íróra és rendezőre volna szükség az amerikai filmiparban.

Szólj hozzá!

Címkék: Ajánlott