A történet:
A posztapokaliptikus 1997-ben a megmaradt emberiség elvadult hordákba tömörülve tengeti napjait. Egy fiatal fiú egyedül él, naponta elmegy gyűjtögető körútra, a talált kacatokat pedig elcseréli használati tárgyakra - és képregényekre. Egy napon éppen a legfrissebb szerzeményét olvassa, amikor váratlanul ráköszön egy szőke, állandóan mosolygó, bolondozó lány, Apple, akiről hamarosan kiderül, hogy barátkozásra programozott robot.
Amikor egy Zeusz nevű alak, a helyi kiskirály szemet vet a lányra, akit az arénájában akar gladiátorként szerepeltetni, a fiú és egy félkezű (!) szkanderbajnok (!) cowboy (!) összefog, hogy megmentsék, és leszámoljanak a félszemű bandavezérrel.
Mégis, kinek a filmje ez?
Rejtély, hogy mi lehetett a célja ezzel a filmmel a rendezőtriónak. Ifjúsági mozi? De akkor miért olyan véres, mint a Hullajó? Mad Max-klón? De akkor miért olyan komolytalan, mint egy komédia? Főhajtás a 80-as, 90-es évek VHS trash-gyöngyszemei előtt? De kinek, melyik célcsoportnak? Felnőtteknek? Gyerekeknek? Előbbiek miért néznének ilyesmit, utóbbiaknak meg milyen elborult szülő engedné?
Mintha a boldogult Walt Disney bemutatja című műsorfolyam egyik sorozata lenne, a szokásos tiniszereplőkkel, karikatúra-főgonosszal és visszafogott költségvetéssel, ami leginkább a jelmezeken és díszleteken (ill. azok feltűnő hiányán) látszik - de közben olyan hentelések fordulnak elő, melyek láttán Peter Jackson is elégedetten csettintene, pedig már ő is elhülyéskedte a dolgot annak idején.
Nyilvánvaló, hogy a költségvetés legnagyobb része a fröcskölő művérre mehetett el (meg persze Michael Ironside gázsijára), ami tök jó, csak épp kinek és minek a hatására jutott eszébe, hogy egy alapvetően tinifilmben belezés legyen? Vajon egy Heuréka-pillanatában felkiáltott, hogy igen, ez lesz a megoldás, ez fedi le az addigi piaci rést?
Ezek után magától értetődő, hogy a moziforgalmazást gyorsan felejtsük el, maximum fesztiválokra lehet vele elmenni, aztán esetleg DVD- és Bluray-kiadás, de az is rizikós, hiszen tegyük fel, hogy valami lurkó addig nyaggatja a szüleit a plázában, amíg meg nem kapja a filmet, otthon pedig az első csonkolás után sugárban körbehányja a nappalit. Nem gyerekfilm, na, hiába tűnik (vagy szánták?) annak.
Michael Ironside szerintem élvezte a ripacskodást, Laurence Leboeuf nem több eyecandynél (csak ne vágna állandóan olyan idegesítő pofákat), a többi színészt, köztük a főszereplő Munro Chamberst viszont egy legyintéssel el lehet intézni, annyira semmilyenek - kivéve esetleg a cowboyt alakító Aaron Jefferyt, bár ő is elég lazán fogta fel a dolgokat.
Alapjában véve nem kínszenvedés megnézni a Turbo Kidet, de ha jót akarunk a gyermekünknek (és magunknak), akkor inkább kíméljük meg tőle, és nem csak azért, hogy ne legyenek rémálmai a vérzuhatagok láttán. Ha az összes ilyen jelenetet kihagyták volna a történetből, vagy redukálták volna őket egy 12-es karikás film szintjére, akkor sem adtam volna Ajánlott-plecsnit, de akkor legalább a produkció teljesítette volna a nem túl magas, de kitűzött célját, mert így két szék közül a pad alá esett.