Norvégiáról egyeseknek az egyik leggazdagabb európai ország juthat eszébe, másoknak Morten Harket és az A-ha, újabban Anders Behring Breivik, ha pedig filmekről esik szó, akkor pl. a Trollhunter, a Thale, a Nyomtalanul, na és persze Jo Nesbø regényei, ill. az azokból készült adaptációk (pl. Fejvadászok).

Általánosságban mindenkiben egy pozitív kép él a skandináv államról, bár Breivik merényletei sokat rontottak ezen, és hát magas életszínvonal ide, gazdagság oda, azért az élet odafönt sem fenékig tejfel, erről a legújabb generációs életérzésről pedig Joachim Trier készített igencsak borongós hangulatú filmet.

A történet:

Anders egy drogrehabilitációs intézetben él. Már csak két hét van hátra a programból, ennek részeként kimenőt kap a városba egy állásinterjúra, amire el is megy, de mikor elárulja kábítószeres múltját, meggondolja magát, és inkább távozik. A nap fennmaradó részét arra használja fel, hogy céltalanul bóklásszon és rég nem látott ismerősökkel találkozzon. Ahogy figyeli az őt körülvevő embereket, Anders egyre csak az elvesztegetett lehetőségeket látja, amitől úgy érzi: az életének sok tekintetben vége. A továbbiakban ide-oda sodródik, közben pedig a múlt hibáinak szellemeivel birkózik, és mire elérkezik a reggel - augusztus 31-e -, minden remény és a jövő ígérete is elhalványul.

Fjordspotting

Nagyon nem mindegy, hogy ezt a filmet ki és milyen hangulatban nézi meg, ugyanis rögtön azzal kezd a történet, hogy a főszereplő öngyilkosságot próbál elkövetni, ami helyből megalapozza a hangulatot.

Anders úgy érzi, nincs helye a világban, nincsenek normális emberi kapcsolatai, és már önmagát sem tudja többé definiálni; csak létezik, de nem él. Ám nem csak őbenne van a "hiba", hanem az őt körülvevő, egyre jobban felszínessé váló és kiüresedő világban is, ahol az emberek elviselik ugyan a valóságot, de igyekeznek menekülni is abból - pl. videojátékokba, ivásba, népszerű, de semmitmondó újságcikkekbe stb.

A fiatal férfi - drogos múltja ellenére - kiemelkedik ebből a tömegből, ám kapaszkodó és valódi támogató híján egyszerűen semerre nem képes elindulni, célt találni magának, új életet kezdeni, pláne úgy, hogy a visszaesés esélye állandóan a nyakába liheg. 
Félelem ez a valóságtól, az élettől, a mások felé való megnyílástól, de közben vágyakozás is mindezekre, ami egy "gazdag" társadalom esetében különösen éles kontraszt.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Visszafogott, nyugodt tempó jellemzi Joachim Trier filmjét, amelyben nincsenek a hollywoodi átlagprodukciókra jellemző fogások, fordulatok, drámai csúcspontok, emiatt (is) a megtekintése a téma és stílus iránt nyitottabb nézőknek ajánlott, akiket nem zavar a megoldás és a hepiend hiánya.

A fényképezés szép, sok a kis mélységélességű arcközeli, vagy éppen az átélezés a főszereplőre, de akadnak jellegzetes oslói városképek is - általános jellemző viszont a fakó színvilág, ami szintén remek atmoszférateremtő.

A főszereplő, Anders Danielsen Lie alakítása egyszerű, hiteles, az "eszköztelenség az eszköze", ami a többi színészről is elmondható.


Nagyon negatív film az Oslo, augusztus, ami ugyan nem naturalisztikusan, de mégis kendőzetlenül ábrázol egy fiatal felnőtt korosztályt, melynek elvileg elégedettnek kéne lennie, a valóságban azonban tele van frusztrációval, félelemmel, szorongással és bizonytalansággal.
Persze nem szabad általánosítani, hiszen biztosan nagyon sokan vannak, akik kellemesen elvannak a boldog tudatlanságukban, ám ha egy szociálisan érzékeny rendező felismeri maga körül a tüneteket, biztosak lehetünk abban, hogy nagyobb a gond, mint amit hajlandó a társadalom beismerni.