Rég néztem már animéket, szóval ideje feleleveníteni ezt a jó szokást, hiszen rengeteg kiváló sorozattal és filmmel lehet találkozni a Miyazaki-életművön, az Elfen Liedon és a Ghost in the Shellen kívül is. Általában véletlenszerűen választok a folyamatosan bővülő mindenkori címlistámról, így teljesen random módon döntöttem a 2009-ben készült Tokyo Magnitude 8.0 mellett.

A kiskamasz lány, Mirai, úgy érzi, az életben minden őellene van. Az iskolában sok a vizsga, szülei folyton dolgoznak, az öccse is az idegeire megy, és még a nyári szünetre feladott esszére sem tud mit írni. Amikor Yuuki kitalálja, hogy el akar menni egy robotkiállításra, nővére kénytelen elkísérni. Hirtelen óriási erejű földrengés rázza meg a várost, amit számos utórengés követ, ennek következtében pedig épületek omlanak össze, emberek sérülnek és halnak meg, megszakad a kommunikáció, a két gyerek pedig ott találja magát egyedül a romok között. Szerencséjükre összeakadnak egy Kusakabe Mari nevű fiatal nővel, aki védelmébe veszi a testvéreket, és együtt indulnak gyalogosan hazafelé. A napokig tartó út során Mirai szembesül a katasztrófa következményeivel, ennek és az eléjük gördülő nehézségek hatására pedig fokozatosan átértékeli addigi életét és gondolkodásmódját önmagáról, öccséről és az egész világról.

Ha a Szentjánosbogarak sírja minden idők legmegrázóbb háborús animéje, akkor kijelenthetjük, hogy a Tokyo Magnitude 8.0 a legmegrázóbb katasztrófa-anime, elsősorban azért, mert soha nem készült még korábban film - de rajzolt alkotás garantáltan -, melyben ennyire részletesen mutatják be egy földrengés következményeit, de magát a jelenséget is, beleértve pl. az ún. talajfolyósodást - ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetve a főszereplő karakterére és személyiségfejlődésére.

A legtöbb embernek fogalma sincs arról, mi az igazi veszteség, sőt általában annyira megszokták azt, hogy minden a rendelkezésükre áll, hogy gyakorlatilag csak valaminek a hiánya képes rá felhívni a figyelmet. 

Sokan vélekednek úgy is, hogy rossz dolgok csak másokkal történhetnek, velük nem, így aztán ha mégis beüt valami csapás, akkor összeomlanak, nem tudják, mihez kezdjenek, stb. Persze, a rossz dolgokban is meg lehet találni a jót, hiszen ha valaki ilyen helyzetben is képes cselekedni, talpon maradni, kitartani és tovább menni, az az igazán erős. Olykor elkél ugyan a segítség, ám ettől még igaz lehet, hogy extrém körülmények között ismerszik meg igazán valakinek a jelleme. 

Mirai is lassan rájön, hogy amiket addig idegesítőnek és bosszantónak gondolt, azok valójában nem is azok, sőt némelyek a legdrágábbak a számára, ám mivel az élet felettébb szereti felképelni az embereket, a lánynak is nagy árat kell fizetnie a leckéért. Sokan vagyunk ezzel így.

Elég egyszerű karakterdizájn és animációs technika jellemzi a produkciót; a hátterek viszont jóval kidolgozottabbak, mint a figurák - mindez azonban mellékes a szereplők és a közöttük lévő viszonyok alakulásához képest. A cselekmény Miraira koncentrál, pontosabban arra, miként éli meg a földrengést, hogyan szembesül életében először a valódi (értsd: nem tévében látott, vagy interneten olvasott) pusztulással, és ez milyen hatással van rá. 

Figyelemreméltó betekintést is kaphatunk a mentőegységek, pl. mentők, katonák munkájába, megtudhatjuk, mennyire alaposan fel vannak készülve a japánok a földrengésekre, ami annak fényében nem is csoda, hogy ez lényegében a kultúrájuk része. 

Egy elég érdekes és váratlan fordulat is belefért a történetbe, ami ennek tudatában egészen más megvilágításba kerül, mielőtt azonban nekiülünk a mindössze 11 részből álló sorozat nézésének, érdemes magunk mellé készíteni egy csomag zsebkendőt, amire nagy szükségünk lesz (a befejező epizódokban mindenképp), mert többször is vannak sírásra késztető események, jelenetek. Szerencsére ezek nem öncélú képsorok, az alkotók nem tolták túl a biciklit, így tényleg kőszívű trollnak kell lenni ahhoz, hogy ne érezzünk gombócot a torkunkban (legalább).