A miskolci Jameson Cinefest filmfesztiválon mutatták be néhány napja Severin Fiala és Veronika Franz produkcióját. Hogy országos moziforgalmazás lesz-e, esetleg megjelenik majd DVD-n, egyelőre nem tudni, vagyis e sorok írásakor még nincsen hivatalos magyar cím, ezért a nemzetközi Goodnight Mommy-t használom a továbbiakban.

Ausztriáról nem feltétlenül a mozinagyhatalom jut az ember eszébe, bár ha valaki ismeri Christoph Waltz és Michael Haneke nevét, az már jó kezdet. Az osztrák filmek értelemszerűen nem tartoznak a világ élvonalába, így aztán (egy-két kivételtől eltekintve, pl. Sissi-sorozat) felénk sem örvendenek túlzott népszerűségnek, mégis, az a néhány, ami eljutott a magyar mozikba, vagy "csak" valamilyen fesztiválra, általában megtalálta a közönségét.

Érdekes látni, hogy Ausztria képes volt kinevelni nem csak művészeket, de műfaji rendezőket is; én legalábbis ide sorolnám Severin Fialát és Veronika Franzot, akik rövidfilmek készítése után vágtak bele első egész estés produkciójuk munkálataiba. Szemmel láthatóan kevés pénz állt a rendelkezésükre, viszont nem is volt szükségük költséges díszletekre, speciális effektusokra meg hasonlókra, mindössze egy házra és egy ikerpárra, a többit pedig a forgatókönyvre bízták.

Ez nem hivatalos magyar cím, mivel a film nem került be a hazai forgalmazási rendszerbe (moziban nem mutatták be, nem adták ki DVD-n), de mivel az eredeti dán és a nemzetközi angol cím sem lett volna elég figyelemfelkeltő, azt a szabad fordítást használtam, ami a házibarkács magyar feliratban is szerepel.

Javában tombol a ki- és bevándorlási láz, melyet lehet illegálisnak vagy gazdaságinak nevezni, lehet ellene ágálni, lehet rugdosni, elnöki ambíciókat dédelgetni, de közömbösnek maradni iránta semmiképp. Mindegy, hogy háború elől menekül valaki, vagy külföldi munkalehetőséget kap, rengeteg embert érint a jelenség - legyen szó családról, barátokról, szűkebb-tágabb ismeretségi körről. A kiváltó okok többnyire ismertek, ám azzal már ritkábban foglalkozik a jellemzően csak vészmadárkodni képes mainstream média, hogy a határátkelésnek - legyen szó ideiglenes, vagy végleges letelepedésről - milyen következményei lehetnek; gondolok itt elsősorban a családok szétszakadására és a kényszerű távkapcsolatokra.

Spielberg E.T.-jében miért volt barna színű a földönkívüli? Nincs értelme. A Love Storyban a két karakter miért lesz őrülten szerelmes a másikba? Nincs értelme. Oliver Stone JFK-jében az elnököt miért gyilkolja meg egy vadidegen? Nincs értelme. És Tobe Hooper kiváló Texasi láncfűrészes mészárlásában miért nem látjuk, ahogy a karakterek kimennek a fürdőszobába kezet mosni, vagy olyat, amit az átlagos emberek szoktak csinálni? Egyáltalán nincs értelme. Sőt, Polanski A zongoristájában az a pali hogy nézhet ki úgy, mint egy csöves, amikor olyan jól tud zongorázni? A válasz megint: nincs értelme.

Akár még órákig lehetne sorolni a példákat. A lista végtelen. Minden nagy film kivétel nélkül tartalmaz egy nagyon fontos összetevőt: az értelemnélküliséget. Hogy miért? Mert maga az élet is tele van értelemnélküliségekkel.

Siker, pénz, csillogás, ez sokak álma, persze napjaink 15 perces sztárocskái ritkán érnek el erre a szintre, bármit is állítson róluk a bulvármédia. Ma már nincsenek olyan előadóművészek, akikre több évtizedes töretlen karrier várna, igaz, a hírnévhez valódi teljesítményre sincs már szükség. Azért persze akad még néhány dinoszaurusz, akik nem ritkán fél évszázaddal ezelőtt kezdték a pályájukat, ám az ő eltűnésükkel valami mindenképp véget fog érni, hiszen trónörökösöket nem nagyon látni a nyomukban, legfeljebb -követelőket és/vagy -bitorlókat.

Vajon mikor kell abbahagyni, ha egyáltalán abba kell? Tényleg elég a boldogsághoz egy tömött stadion, a nagy pénz és a sikítozó rajongók? Megadják ezek mindazt, amire egy embernek szüksége van, vagy annyira hozzászokik a könnyű élethez, hogy mire észreveszi az elrohanó éveket, már túl késő? Van még lehetőség újrakezdésre ennyi idő után? Al Pacino legújabb filmje ezekre a kérdésekre is keresi a választ.