Ha még emlékszünk rá, tavaly ilyenkor nagyban ment a hőbörgés, hogy milyen kevés az afroamerikai jelölt az Oscaron, és hogy kik fogják bojkottálni a díjátadó gálát. Erre írtam, hogy kicsit olyan ez, mintha alanyi jogon járna a nem fehér alkotóknak a nomináció, csak azért, mert nekik más a bőrszínük, meg hogy Will Smith A Föld után, Spike Lee pedig az Oldboy-remake kapcsán bezzeg nem méltatlankodott.
Nem siránkozni meg műfelháborodni kell, hanem olyan filmeket készíteni, olyan filmekben szerepelni, ami megüti azt a mércét, hogy Oscar bácsi gyüjjön. Ilyen egyszerű. Lám, alig telt el egy év, és rögtön készült is egy ilyen mozi, besöpört nyolc jelölést, a Golden Globe-ot pedig már elhozta a legjobb dráma kategóriában. Gyorsan hozzáteszem, mielőtt valaki belekötne, hogy ja, most persze keblükre ölelik a feketéket!, hogy Barry Jenkins filmje az összes eddigi díját és jelölélését abszolút megérdemelte.
Talán sokan egyetértenek abban, hogy Kuroszava Akira a valaha élt legnagyobb japán rendező, A hét szamuráj című mesterműve pedig minden idők legjobb (de legalábbis leghíresebb) japán alkotása, ami igényesebb filmes iskolákban tananyag, de minimum kötelező megnézni.
Mai szemmel nézve persze kissé már eljárt felette az idő, ám a több mint 200 perces (!) játékideje ellenére ma is lenyűgöző műről van szó, amely megkerülhetetlen az egyetemes filmművészet szempontjából. A hét szamuráj olyan alkotókra is alapvető hatással volt, mint pl. George Lucas, aki sokat merített belelőle a Star Warshoz, és persze ott van a szintén kultikus amerikai remake, A hét mesterlövész.
