Dél-Koreában szerencsére enyhébbek, vagy nincsenek olyan megkötések a filmesek körében, mint pl. Hollywoodban, amik alkalmasint akadályozzák egy-egy rendező maximális kibontakozását - például az erőszakábrázolásban.
Bár e téren az amerikaiakat sem kell félteni, ám a nagy stúdiók általában igyekeznek mindent kiherélni a PG-13, vagyis a magasabb nézőszám és a minél nagyobb profit érdekében, így a mainstream mozijaik közé szinte biztosan nem juthatna be egy olyan ultrabrutális alkotás, mint a The Villainess, amely mellett egy Halálos iramban is unalmas babazsúrnak tűnhet; a legelső jelenet például nem csupán megidézi az Oldboy egysnittes folyosós hentelését, de még rá is tesz egy lapáttal az FPS-nézettel. És ez még csak a kezdet...
A story eléggé hajaz a Nikitára: egy fiatal nő rajtaüt egy csapat gengszteren, ám (sikeres) akciója végén elkapja a dél-koreai titkosszolgálat, plasztikai műtétnek és több éves kiképzésnek vetik alá, hogy saját ügynökükké tegyék, majd új személyazonosságot kap, ennek fejében viszont a cég gyilkosaként kell megbízásokat végrehajtania. A fiatal nő nem sokkal később összeismerkedik egy özvegy férfival, aki titokban szintén a szolgálat embere. Ekkor tűnik fel egy új célpont is, egy sebhelyes arcú férfi, aki meghatározó szereplője volt a bérgyilkosnő előző életének.
Izgalmas akciódrámát rendezett Jung Byung-gil, még ha a spanyol (koreai...) viaszt nem is találta föl, sőt éppenséggel sok hasonló film készült már a világ minden táján, olykor még női szereplővel is, ám ugyanez teszi ezt a mozit is érdekesebbé az átlagnál, mert ez az akcióhős tényleg női figura, nem csak egy újabb hentelőgép, csak épp mellekkel, pénisz nélkül. A karakter női mivolta, még ha a motivációi nem is ostromolják a forgatókönyvírás csúcsait, érthetőek, megfelelően viszik előre a cselekményt.
A film talán hosszabb a kelleténél a több mint két órájával, lehetett volna kicsit feszesebb, de azért közel se fordul unalomba. Az operatőri munka parádés, az egészben pedig van valamiféle szomorú költőiség - talán ezért is kapott négy perces álló vastapsot Cannes-ban, ahol versenyprogramon kívül vetítették le.
Na, végre egy film(sorozat), amiben Sean Bean nem hal meg! Illetve, várjunk csak... de, ebben is, csak aztán... viszont ez már spoiler lenne.
Az 1820-as és 30-as években játszódó, két évados brit széria sokat merít Mary Shalley híres regényéből, ugyanakkor ez nem egy direkt Frankenstein-feldolgozás, hanem egyfajta parafrázis, ami a könyv elemeit használja fel és értelmezi újra.
A főbb történetszál arról szól, hogy egy John Merlott nevű egykori katona, most London folyami rendőrségének tagja a belügyminiszter utasítására nyomozni kezd egy sor különös gyilkosság és eltűnés ügyében. Az áldozatok gyerekek, több hulláról pedig kiderül, hogy nem egy, hanem számos testrészből varrták össze, sőt az egyik mintha meg is mozdult volna.
Erős hangsúlyt kap a vallás (a feltámasztott halottak és egy Isten nélküli világ), emellett hangulatos 12 részről van szó, a figurák, a sztori és a főbb fordulatok viszont meglehetősen sablonosak, ugyanakkor vitathatatlanul érdekes, ahogy az eredetileg 1818-ban megjelent Frankensteint beleszövik a történetbe, még maga az írónő is megjelenik néhány epizódban.
Nemrég mutatta be a Netflix Mads Mikkelsen főszereplésével a Polar című akciófilmet, ami "szokás szerint" kettészakította az internetet. Az egyik oldal szerint a film bűnrossz, a másik szerint viszont parádés, a kritikusok (és persze a rottentomatoes) pedig menjenek a francba. Az a fura helyzet állt elő, hogy mindkét tábornak igaza van.
A Polar valóban egy felháborítóan ostoba baromság, ami semmi mást nem tud felmutatni (hozzáteszem: nem is akar), mint hogy emberek mészárolják egymást, a hajszálvékony "történet" pedig csak arra való, hogy a főszereplő egyik jelenetből a másikba kerüljön (lásd még A védelmező, John Wick-sorozat, stb.). Közben viszont ez egy képregényfilm (Victor Santos comicját 2012-ben kezdte kiadni a Dark Horse; amúgy tök Sin City koppintás), szóval valahol érthető az abszurd mértékű brutalitása, Mads Mikkelsennek pedig rohadt jól áll az öregedő bérgyilkos, Black Kaiser karaktere, de a dán színész amúgy is egy zseni, szóval ő mindent kihoz, amit ebből a szögegyszerű figurából ki lehet.
Ugyanakkor a sztori annyira elcsépelt, hogy már legyinteni sem érdemes rá, milliószor láttuk más filmekben, sőt Mickey Rourke az első Feláldozhatókban konkrétan el is mondta a cselekmény lényegét (azzal, ha megmentesz egy nőt, gyereket, stb., azzal a saját lelkedet mented meg), szóval tessék szépen tovább menni, nincs itt semmi újdonság.
Szép a fényképezés, király a vágás, ettől az egész olyan képregényszerű lesz, mintha tényleg állóképek sorozatait látnánk egy-egy oldalon, Mikkelsen mellett pedig érdemes kiemelni a pazarul ripacskodó Matt Lucast, egy aprócska szerepben feltűnik a nagy öreg Richard Dreyfuss, az egész film pedig azzal a szívmelengető jelenettel indul, hogy Johnny Knoxville-t kinyírják.
Mikkelsen és a rendezői stílus nélkül abszolút hulladék volna ez a film, így viszont legalább ezek miatt nézhető.
Rohamosan közeledik az Oscar-szezon, amin a Peter Farelly (!!!) által rendezett Zöld könyv is komoly kategóriákban jelölt. A három Golden Globe után szerintem van is esélye legalább a legjobb eredeti forgatókönyvért és filmért elhozni az aranyszobrot, és bár a két főszereplő, Viggo Mortensen és Mahershala Ali, is megérdemelné az elismerést, sanszos, hogy Rami Malek mellett nem lesz esély a győzelemre.
Sebaj, a Zöld könyv enélkül is kiváló alkotás, bár számottevő újdonsággal nem szolgál, ugyanakkor ügyesen elkerüli a lerágottcsont közhelyeket, nem tolja túl a nyál-biciklit, a szereplők között működik a kémia, mindvégig hiteles és emberi tud maradni, pazar a személyiségfejlődés, és úgy készteti gondolkodásra a nézőket, hogy nem tömi az arcukba a mondanivalót vagy a tanulságot. Sok ilyen filmet kívánok mindenkinek! :)
Szabó István a kedvenc magyar filmrendezőm. 1973-as filmjében is már fellelhetőek a rá jellemző stílusjegyek: dokumentarizmus, amit egyfajta mágikus realizmussal, szürrealizmussal és szimbolizmussal kever, témája pedig szintén ismerős lehet sokak számára: hogyan gázol át a (magyar) történelem és hatalom az egyszerű embereken, ki hogyan próbál a gyakran változó hazai állapotok mentén érvényesülni, vagy simán csak élni.
Szabó pazar színészvezető, emellett tudja, mit és hogyan akar elmesélni, ábrázolni, ehhez pedig Sára Sándor volt ekkor a legmegfelelőbb alkotótárs, aki szerintem lényegesen jobb operatőr, mint rendező. Sok a hosszú, mozgó snitt, ahol egymást váltják az ide-ida járkáló szereplők; le a kalappal Sára és a focus pullere (élességálló segédoperatőr) előtt.
Szép, elgondolkodtató szerzői film egy igényesebb mozgóképes korszakból.
