A történet:

Jacob Singer megjárta Vietnamot, ahol súlyosan megsebesült. Hazatérése után a new yorki postánál helyezkedik el, együtt él barátnőjével, volt családjával viszont nem tartja a kapcsolatot.
Egy napon Jacob furcsa dolgokat kezd látni, melyek idővel egyre rémisztőbbekké válnak. Víziók bukkannak fel Vietnamról, a sérüléséről, úgy érzi, ijesztő, démonszerű alakok követik mindenhová és az életére törnek. Ahogy a látomások egyre jobban maguk alá gyűrik a férfit, valóság és képzelet lassan összemosódik, melynek végén az őrület vár - vagy a halál.

Stairway to Heaven

Az egyre inkább ugyanarra a kaptafára készülő szuperhősfilmek, remake-ek, rebootok és folytatások korában nehéz elképzelni, hogy egykor ehhez hasonló pszichológiai thrillerekkel borzolták az ilyesmire vevő közönség idegeit.

Napjaink babás/szellemes/apácás/zombis/stb. horrorjaihoz képest, melyek célja sokszor csak a puszta rémületkeltés és persze a profit, 26 éve az álomgyár komolya(bba)n vette a nézőket, és amikor filmes alászállásról volt szó a lélek sötét bugyraiba, akkor azt igyekeztek öncélú jumpscare-ek nélkül megoldani - meg persze számítottak az együttműködő (erre képes) közönségre is, aminek nem kellett mindent szájbarágni, mint manapság.

A Jákob lajtorjája nem egy "látványos" film, és talán - mai szemmel nézve - nem is túl izgalmas, a cselekménye ráérősen, de egyáltalán nem unalmasan halad előre, a legnagyobb húzása viszont a növekvő feszültség és persze az alaposan kidolgozott főszereplő, ill. annak fokozatos leépülése.

Tim Robbinstól talán nem várnánk el ilyen figurát, fura is kicsit, hogy miért éppen őt választották ki, hiszen ezt megelőzően inkább komikus jellegű produkciókban tűnt fel (pl. Erik, a viking, Howard, a kacsa,Cadillac Man), ám a Lajtorja lehetett nála az a bizonyos vízválasztó, ami után egyre nívósabb projektek találták meg a hórihorgas színészt (pl. A játékos, Dzsungelláz, A nagy ugrás, és persze A remény rabjai, ami talán máig leghíresebb filmje).

Jóval Christopher Nolan "kora" előtt, érdekes látni, hogyan utalgatnak az alkotók Jacob életére és halálára, és bár a történet legvégén egyértelművé válik, hogy mi történt, az addig látottak pedig így új megvilágításba kerülnek (lásd még pl. Puszta formalitás), 90-ben nem voltak "kötelezőek", sem elvártak az ilyen fordulatok.

Adrian Lyane nem próbál megdöbbenteni, ehelyett folyamatosan adagolja az információkat, nem a végére tartogatja a csattanót, ott csak megerősíti azt, amit már viszonylag korán elkezd sejtetni, szóval akár spoilerezés nélkül is le lehet lőni a film "poénját", ettől nem sok minden változik, és különben sem az a lényeg, hogy mi történt végül (vagy eleve) Jacob Singerrel, hanem hogy miként jutott el odáig.

A szereplők átlagosan jól teljesítenek, érdekességként a későbbi Vészhelyzetes Benton dokit, vagyis Eriq La Salle-t, vagy négy év múlva a Ponyvaregénnyel robbantó Ving Rhames-t lehet kiemelni, Jacob cukkermukkertündibündi kisfiát pedig Macaulay Culkin játssza.


Körömlerágónak (már) nem feltétlenül, de nosztalgikusnak mindenképp titulálhatjuk a Jákob lajtorjáját, ami egy olyan korba viszi vissza a nézőt, amikor a hollywoodi filmek még nem voltak annyira buták és üresek, mint manapság (tisztelet a kivételnek).