Az első filmről itt olvashatsz, a másodikról pedig itt.

Hogy 50, 60, sőt 70 éves alakok ugráljanak bazinagy fegyverekkel, miközben a leghajmeresztőbb akciókba keverednek, igen könnyen fordulhatna röhejes paródiába - még akkor is, ha nem ez lenne az alkotók szándéka -, hiszen ki tudna komolyan venni egy csapat lógó bőrű, vagy szemmel láthatóan szanaszét plasztikázott, az évtizedekkel ezelőtti dicsőségükben fürdőző veterán akciószínészt, miközben napjaink mozilátogatói már Bourne- és Halálos iramban-filmeken nevelkedtek.
Az a helyzet, hogy Sylvester Stalloneban és Arnold Schwarzeneggerben még megvan az a bizonyos plusz, ami képes bevinni a nézőket a vetítőtermekbe (legalább a mai 30-as, 40-es korosztályt), bár nyilván ők is érzik, hogy már igencsak a B-oldalt karcolják, ezért ideje lenne letenni a lantot, és átadni a helyet a fiataloknak.
Stallone már nyugdíjazta Rockyt és Rambót, Arnold meg a T5-tel és a Conan legendájával fog elbúcsúzni, és bár Sly negyedik részt is tervez az Expendablesből (sőt állítólag Rocky kesztyűit is fel fogja még egyszer húzni a Creedben), lehet, hogy ezeket már nem kéne annyira erőltetni. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor még udvarias, de már elnéző mosollyal figyeljük a dinamikus nagypapák zúzásait, szóval inkább a csúcson kellene abbahagyniuk - még az előtt, hogy bohócot csinálnának önmagukból, és ezzel beárnyékolnák saját mítoszukat.

A The Expendables 3 (még éppen) elkerülte az önismétlés csapdáját, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy ismét sikerült megnyerni néhány nagy nevet a szereplésre, a történet viszont pont annyira egyszerű, mint az első két részben; gyorsan hozzá kell tenni persze, hogy az ember nem a szofisztikált cselekményszövés és árnyalt jellemek miatt nézi Barney Ross és csapatának kalandjait.
A sztori nagyjából annyi, hogy van egy kegyetlen - és halottnak hitt - fegyverkereskedő, aki valaha a kommandó (alapító)tagja volt, de "áttért a sötét oldalra", az illetékes kormányszerv pedig most látja elérkezettnek az időt, hogy kiiktassa az illetőt. A feladatra Barneyt szemelik ki, aki nemrég tette lapátra régi embereit (hogy ne rántsa magával őket, ha vele történne valami), és fiatalokból egy új csapatot állít össze. A zöldfülűek jók, de annyira azért mégsem, hogy végül ne lenne szükség Gunnerre meg a többiekre, így a két generáció összefog, és együtt járnak az ügy végére, ami persze azzal jár, hogy tucatszámra hullanak az ellenséges katonák és minden a levegőbe repül.

Az Ex3 esetében éppen annyira vették komolyan magukat a szereplők (és általában az egész produkciót), hogy megint összejöttek néhányan egy közös marhulásra, hogy megmutassák a világnak, hol a helye a jólfésült akcióficsúroknak, akik már be sem koszolják a kezüket holmi verekedéssel, ehelyett inkább mindenféle trükkös kütyüvel viselnek hadat az aktuális rosszfiú ellen.
A nemzedékek (és ez által a módszerek) közötti különbség a filmbe is bekerült, amikor a régi és az új csapat kerül szembe egymással, de persze a végén aztán kiderül, hogy oké, oké, tök jók a számítógépek meg csúcstechnikás elektronikák, de azért egy kiadós pofon még mindig - szó szerint - nagyobbat üt.
Ennélfogva (de furcsa leírni, pedig így van...) a trilógia harmadik darabja is szépen felsorol mindent, ami egyrészt szerepelt már az előző filmekben, másrészt pedig imádtuk azokat a '80-as, '90-es években: óriási robbanások, autósüldözés, soha ki nem fogyó tárak, géppuskázás ordítva, súlyos maflások, és persze macsó egysorosok, na meg poénok, hogy azért a néző se akarjon minden kőkomolyan venni.

Stallone megint összetrombitálta jól ismert kollégáit, de rajtuk kívül néhány új arc is feltűnik: Wesley Snipes (akivel A pusztítóban játszott együtt) és Antonio Banderas (vele a Bérgyilkosokban szerepelt), a gaz ellen bőrébe pedig Mel Gibson bújt. Feltűnik természetesen az örök rivális, Arnold Schwarzenegger, és még Harrison Fordot, Kelsey Grammert, ill. Robert Davit is sikerült megnyerni egy kisebb szerepre.
A fiatalok között megtalálható Ronda Rousey (UFC-harcos), Kellan Lutz, Glen Powell, és az ex-boxoló, Victor Ortiz.

Ahogy korábban, úgy most is minden szereplőnek van valami "specialitása" (leginkább persze fegyver) vagy egyedi jellemvonása, közülük azonban Banderas emelkedik ki a legjobban, hiszen ő most egy idegesítő, szájmenéses figura, aki a film első számú humorforrásává növi ki magát az olyan jelenetekkel, mint amikor például a legnagyobb rombolás közepén nekiáll udvarolni Lunának. Persze, amikor kell, akkor Galgo ugyanúgy zúz, mint a többiek - mit tesz az ég, még két pisztollyal is, ahogy a Zenész a Desperadoban.

A fényképezés átlagos, akad néhány szépen fényelt (kékes, barnás) beállítás, de egy ilyen film esetében nyilván az a fő, hogy mindent megfelelően lássunk; ez a feltétel teljesül is, művészkedni pedig máshol kell.
A zene (írta: Brian Tyler) szintén hozza az elvárható szintet; katonás, pattogó, tipikusnak is mondható akcióscore, melyben vannak elektronikus motívumok és hagyományos zenei elemek is.
A rendező ezúttal Patrick Hughes volt, aki alighanem ezzel a projekttel készült fel A rajtaütés-remake-re. Munkája nem jobb, nem rosszabb, mint anno Stalloneé vagy Simon Westé volt; nagyon korrektül levezényelte a filmet.
Az egyetlen, komolyabb üresjárat 1/3 után, középtájon van, amikor a pörgős nyitójelenet (és egy másik) után kissé lelassul a tempó (Barney és Bonaparte az új embereket toborozza), de miután bejöttek a képbe a friss húsok, a sebesség ismét magasabb fokozatba kapcsol, és akkor aztán tényleg mindenki megkapja a magáét (nézők és rosszfiúk egyaránt).

Sly és a többiek inkább már csak rutinból nyomják a harmadik részt, ráadásul nincs meg az a fajta újdonság varázsa sem, ami az első (és talán a második) filmnél megvolt. A digitális trükkök eléggé dominálnak, ami sokak szemében talán illúziórombolás, mert több, élőben felvett akcióra vágynának, ám a végeredmény még így is bőven hozza az elődei színvonalát és a nosztalgikus hangulatot.