A Pesti Estes bemutató előtt volt egy rövid bevezető, melyben a beszélő elmondta, hogy az élőszereplős GitS-et az a Rupert Sanders rendezte, aki addig csak a Hófehér és a vadászt dirigálta, ami, valljuk be, nem túl izmos filmográfia. Ehhez képest megkapni a valaha készült egyik legfontosabb anime adaptációját minimum nagy bizalomról árulkodik a stúdió részéről, vagy annyira hisznek a forgatókönyvben, hogy nem számít, ki ül a rendezői székben, sok kárt nem tud okozni. Ez esetben nyilván is-is, hiszen adott az alapanyag, melynek sok elemét egy az egyben át lehet venni, másrészt a sztorira valóban odafigyelhettek, mert ugyan eléggé leegyszerűsítették a misztikumot és a filozófiát, azért így is maradt elég, és ami a legfőbb: hűek maradtak Yoshimasa Mizuo mangájához, valamint Mamoru Oshii animéjéhez.

2000 óta vártam arra, hogy a mozis Rozsomák végre olyan legyen, mint ahogy a képregényekben megkedveltem, ám 17 év alatt a Fox soha egyetlen alkalommal nem merte a figurát olyannak mutatni, amilyennek a Marveles írók eredetileg kitalálták. Ez persze érthető; minél szélesebb közönség számára kell tudni eladni az X-Men-epizódokat, ebbe viszont nem fér bele a vérengzés, ami pedig Logan karakterének fontos eleme. Ezért hát maradt a PG-13-as korhatár-besorolás, Rozsi pedig noha bőszen vagdalkozott a filmekben, azt igencsak lightosan tette.

A Logannel Hugh Jackman állítólag végleg leteszi az adamantium karmokat, a Fox pedig (nyilván a vérgőzös Deadpool váratlan sikerén is felbuzdulva) illő módon búcsúzik a színésztől: mocskosan és véresen. Tényleg sajnálom, hogy majdnem két évtizedet kellett erre várni.

Jim Jarmush munkássága igen távol áll a kommersz hollywoodi vonulattól. Rajongói minden bizonnyal sorra fújják filmjeinek címeit, pl. Törvénytől sújtva, Éjszaka a Földön, Halott ember, Kávé és cigaretta, és persze a Szellemkutya. Jómagam legutóbb különleges vámpírfilmjéről, a Halhatatlan szeretőkről írtam. A mester ez idáig utolsó mozis alkotása ismét egy intellektuel figurát állít a sztori középpontjába: egy költői vénával megáldott buszsofőrt.

Indiában évente nyolcvanezer gyermek tűnik el. Nagy részük az utcára kerül, ahol pl. koldulásból, guberálásból vagy kisebb bűncselekmények elkövetéséből élnek. Ezek a gyerekek szörnyen kiszolgáltatottak, hiszen nem tudják megvédeni magukat, a felnőttek is gyakran állatokként kezelik őket, sokukra ezért gyakran korai halál vár, ám ha valamelyiküknek szerencséje van, bekerülhet az állami árvaházak valamelyikébe, ahol legalább rendszeresen kap enni és van fedél a feje fölött - és néha előfordul olyan kivételes eset is, hogy egy-egy ilyen "lelenc" kisgyerek külföldi örökbefogadókhoz kerül. Éppen úgy, mint Saroo Brierley, akivel pontosan ez történt.