Hosszabban: a harmadik szezon olyan, mintha Stephen King kifogyott volna a drogokból, ezért írói válságba került, de még képes volt arra, hogy a bevált sablonokat használja, így az írás is megyegetett neki, csakhogy az arányok felborultak, a történet pedig legjobb esetben is csak közepes lett.
A Stranger Things esetében ez úgy jelenik meg, hogy gyakorlatilag minden jelenetet túldumálnak, a karakterek borzasztó idegesítőek (még azok is, akik eddig nem voltak), a színészek szinte kivétel nélkül ripacskodnak, öncélúan csúnyán beszélnek, a cselekmény pedig a haladás helyett sokszor egy helyben topog a túltolt szövegelés miatt, ami azt eredményezi, hogy egy átlag 50 perces epizódból talán ha 20 perc az érdekes, a többi viszont szimpla időhúzás.
Az orosz szál tök hülyeség, egydimenziós karikatúrák jönnek-mennek ezekben a jelenetekben, ráadásul eleve zavaró, hogy több cselekményszálat kell követni, főleg, mert mindegyik elcsépelt kliséktől rogyadozik (és persze duma, duma, duma... ahelyett, hogy történne valami).
Mindezek következtében a Stranger Things harmadik évada önmaga komolyan vehetetlen paródiájává válik, ezt pedig a nosztalgikus, 80-as évekbeli hangulat sem képes ellensúlyozni.
A mélypont: a gyerekek menekülnek az őket üldöző szörnyeteg elől, közben Dustin és egy lány rádión át duettben éneklik a Neverending Story-t.
Egyedül talán El (Tizi) telekinetikus akciózásai, a hús-szörny CGI-trükkjei érdemelnek említést, meg talán az a tény, hogy Maya Hawke mennyire hasonlít a mamájára, Uma Thurmanre. Az alkotóknak nyilván ennél több volt a szándékuk, pl. megmutatni (Mike és Will konfliktusán keresztül), hogyan válnak gyerekekből kiskamaszok, hogyan változnak meg az addigi viszonyaik és prioritásaik (szerepjáték helyett csajozás), azonban ez most nagyon nem jött össze. Lehet, a Stranger Thingst is elérte a folytatások gyakori átka, hogy egyszerűen nincsen már épkézláb mondanivaló, sem ötlet, de a show-nak folytatódnia kell jegyében nyomják tovább, amíg az utolsó centet is ki lehet préselni a produkcióból.
Egyedül talán El (Tizi) telekinetikus akciózásai, a hús-szörny CGI-trükkjei érdemelnek említést, meg talán az a tény, hogy Maya Hawke mennyire hasonlít a mamájára, Uma Thurmanre. Az alkotóknak nyilván ennél több volt a szándékuk, pl. megmutatni (Mike és Will konfliktusán keresztül), hogyan válnak gyerekekből kiskamaszok, hogyan változnak meg az addigi viszonyaik és prioritásaik (szerepjáték helyett csajozás), azonban ez most nagyon nem jött össze. Lehet, a Stranger Thingst is elérte a folytatások gyakori átka, hogy egyszerűen nincsen már épkézláb mondanivaló, sem ötlet, de a show-nak folytatódnia kell jegyében nyomják tovább, amíg az utolsó centet is ki lehet préselni a produkcióból.
