A hangok

2015. április 13. 08:47 - Kővári György Márió

Ryan Reynolds érdekes szerzet. Magas, jóképű, izmos, a nők odavannak érte, ezért aztán Hollywood igyekszik is beskatulyázni a kissé üresfejű, de jószívű bájgúnár szerepkörébe, ami ellen Reynolds csak ímmel-ámmal ellenkezik (nyilván neki is érkeznek a csekkek...), amikor viszont sikerül neki, kiderül, hogy tulajdonképpen jó színész, csak a) remekül titkolja, vagy b) nincs rá mindig szüksége. Felejtsük el pl. a Zöld Lámpást és az X-Men kezdetek: Farkast, mert ezek a legjobb esetben is csak közepes hulladékok, vegyük helyettük inkább az Élve eltemetve című filmet, amiben megmutatta, hogy jóval több van benne egy bugyinedvesítő mosolynál, persze ehhez nem ártott egy normális forgatókönyv és rendező sem. A hangok esetében felemás a helyzet; a történetben - legalább belemagyarázás szintjén - van némi értelem, Reynolds ismét jót alakít, a rendezésen viszont látszik, hogy még bőven van mit tanulnia Marjane Satrapinak az amerikai játékfilmekről.

A történet:

Jerry egy kisváros üzemében dolgozik. A könyvelői osztály csinos munkatársnői szívesen elkapnák a frakkját, ám amikor valóban "élesre" fordulna a helyzet, a randira kiszemelt Fiona inkább karaokézni tart a barátnőivel, Jerry pedig hiába vár rá a megbeszélt helyen.

Az elszontyolodott fiatalember hazafelé tart, amikor a zuhogó esőben meglátja a lányt, felajánlja neki, hogy hazaviszi, ám egy fatális véletlen miatt a csalfa angol leányzó csúnyán elhalálozik, Jerry pedig legjobb tudása szerint igyekszik megszabadulni a hullától, ám mivel nem ez az első eset, hogy valaki meghal a kezei között, nem tudja, mihez kezdjen ezután. Jobb híján bölcs kutyájára és sötét lelkű macskájára hallgat, akik pro és kontra ajánlgatják neki a további teendőket, Jerry ugyanis skizofrén, ám egy ideje teljesen leállt a gyógyszerei szedésével, ezért a valóság és képzelet egyre jobban összemosódik.

Fullba a kretént?

Bár A hangok elvileg thriller-horror-komédia, ezen műfajok egyikének sem felel meg "tiszta" formában, mivel thrillernek nem elég ijesztő, horrornak nem elég véres, komédiának meg szinte semennyire nem vicces (egy-két mérsékelt poén azért akad, de azok sem a térdcsapkodós fajták).

Sokkal inkább illik a produkcióra a tragikomédia, esetleg dramedy (drámai komédia), főleg abból kifolyólag, hogy szerintem szemernyi humor sincs abban, hogy egy súlyosan beteg ember gyilkosságokat követ el, amikről pontosan tudja, milyen szörnyűek, és szenved miattuk.

Jerry két "oldala" a kutyájában és macskájában nyilvánul meg, hiszen Bosco és Mr. Whiskers képviseli a férfi lelkiismeretének jó és rossz felét; míg az ölelni való nyálgép igyekszik Jerry józan eszére hatni, addig a sátáni cirmos épp ellentétesen korteskedik - akár a rajzfilmekben az ember egyik és másik vállán ülő angyal és ördög. Aztán amikor a levágott és a hűtőben tárolt női fejek is beszállnak a társalgásba, végképp felborul szegény fiú addig is eléggé instabil valósága.

Persze világos, hogy Jerry idillikus fantáziavilága egy menekülés, és nem csak a kellemetlen gyermekkori emlékek elől (amin aztán semmi nevetnivaló nincsen), de ugyanez napjaink társadalmára kivetítve egyfajta példamese is, miszerint az, amit az átlagember normálisnak gondol, egyáltalán nem biztos, hogy valóban az.

A film láttán felvetődik a kérdés, miszerint ki az "őrültebb": az egyén, vagy az őt körülvevő világ, és hogyan befolyásolja egyik a másikat?

Jerry törekvései a "normális" életre, arra, hogy önmaga lehessen, biztosítják, hogy a néző képes legyen azonosulni vele, ezért viszont sokkal inkább szánni és sajnálni lehet, semmint félni tőle - nevetni rajta pedig végképp nem.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A fényképezés átlagos, a zene fel sem tűnik igazán. A kevéske humor forrása elsősorban a kutya és a macska személyiségéből fakad, főleg Mr. Whiskers, "aki" skót akcentussal beszél (valakinek biztos ez is vicces), és olyan, mintha egy szadista Grumpy Cat volna. Az állatok "beszédét" természetesen számítógéppel oldották meg, ezek minősége elmegy, láttunk már hasonlót.

A színészek jók, néhol kissé - de direkt - eltúlzott stílusban, ripacskodva játszanak, ugyanakkor Gemma Arterton és Anna Kendrick - néhány alkalom kivételével - inkább csak biodíszletek.

Ryan Reynolds ezúttal is megmutatja, hogy tehetséges, ezért aztán képes elvinni a vállán a filmet; ráadásul nem csak Jerry szerepében látható, de ő adja a hangját a beszélő háziállatoknak is.

Érdemes megemlíteni a pszichiáternő szerepében Jacki Weavert is.



Személy szerint nem tartom különösebben szórakoztatónak a súlyos betegségeket, még kevésbé a gyilkosságokat, noha elismerem, hogy akadnak mozik, melyekben van hely ezek számára, ám az esetek zömében mégis más adja a történet lényegét. Mint ebben az esetben is. Marjane Satrapi nem rossz rendező, látszik, hogy ért a színészvezetéshez és a történetmeséléshez, csak épp a forgatókönyv akart túl sokat markolni (vagy a kevéssel is beérte?). Sok gond nincs a filmmel, csak az a bizonyos "plusz" hiányzik. Megint.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr807363798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.