Mick Jackson nevét többen ismerhetik a mozibarátok közül, néhányan talán tudnak filmeket is mondani tőle, pl. az L.A. Story - Az őrült várost, a Több mint testőrt, esetleg a Tűzhányót. Az angol rendező azonban hollywoodi karrierjét megelőzően hazájában alkotott - többek között dokumentumfilmeket készített, melyek közül kiemelkedik egy 1984-es BBC-produkció, amely hiperrealista stílussal mutatja be, mi történne, ha két szuperhatalom, ez esetben az USA és a Szovjetunió, nukleáris támadást indítana egymás ellen.

A történet:

Sheffield, valamikor a '80-as években. Egy fiatal szerelmespár váratlan gyermekáldás elé néz, ezért a fiú és a lány elhatározza, hogy összeházasodik, a részletek megbeszélésére pedig találkozik egymással a két család. Eközben a városi elöljáró új utasításokat kap, ugyanis a lakosság még nem tud róla, de a brit kormány vészhelyzeti protokollt vezetett be, Iránban ugyanis egyre jobban elmérgesedik a helyzet az Egyesült Államok (NATO) és a Szovjetunió (Varsói Szerződés) között. Egy nap aztán gombafelhő emelkedik a város fölé, ezzel pedig minden szempontból kezdetét veszi a civilizáció pusztulása.

"A véretekben van az önpusztítás."

A hidegháború alatt állítólag többször is az atomháború szélére sodródott a világ (pl. a kubai rakétaválság idején), amiről az emberek mit sem tudtak, ám a filmnek különösen aggasztó aktualitása van a napjainkban tapasztalható kardcsörtetés miatt az Egyesült Államok és Oroszország között ("hivatalosan" Ukrajna kapcsán), de ugyanígy meg lehet említeni az iráni atomprogramot, amiről ugyan nemrég megegyezés született, ám ez vajmi kevés garanciát jelent bármire is.

Alapvetően tök mindegy, hogy Barack Obamának, Vlagyimir Putyinnak, esetleg Benjamin Netanjahunak hívják az egymással farkasszemet néző kirakatembereket vezetőket és a mögöttük húzódó politikai-gazdasági érdekcsoportokat, ha kitör valamilyen fegyveres konfliktus, abba sosem a hatalmon lévők döglenek bele, hanem a kisemberek, akiknek az egészhez az égadta világon semmi közük nincs.

Einstein azt mondta: nem tudja, milyen fegyverekkel fogják a harmadik világháborút megvívni, de az biztos, hogy a negyediket kövekkel és botokkal.

A hidegháborúnak megvolt az a nagy "előnye", hogy bár állandóan egymásra licitálgattak a felek, ez valójában biztosította az erőegyensúlyt, ráadásul senkinek nem volt bátorsága elsőként megnyomni azt a bizonyos piros gombot.

Manapság talán kisebb az esélye annak, hogy akár az oroszok, akár Izrael, vagy az USA/NATO nukleáris fegyvereket vetne be az ellenfeleivel szemben, ugyanakkor nincs is feltétlenül szükség fizikai értelemben vett pusztításra a "megfelelő" hatás elérése érdekében, szervezett és alapos kibertámadások sorozatával ugyanis sokkal alaposabban és biztosabban ki lehet egy országot készíteni.

Nem muszáj országokat lerombolni ahhoz, hogy az emberiséget visszavessék a közép-, rosszabb esetben a kőkorba, ugyanakkor az USA túl messze van, hogy számottevő módon kárt lehessen tenni benne, az oroszoknak is bőven van helyük, így ők ketten valószínűleg képesek lennének szinte bármit kiheverni, NATO-csatlósként szövetségesként tehát csak Európa marad felvonulási terepnek és lehetséges frontnak, így ha fognak is valaha atombombák potyogni az égből, jó sansz van arra, hogy azok nem Washingtonra és Moszkvára, hanem például Párizsra és Londonra zuhannak majd.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Kicsit a Watchment idézi a történet, melyben szintén állandó fenyegetést jelentett az atomháború, ám e filmben a szembenálló felek nem csak a szájukat jártatják, hanem valóban beváltják a fenyegetésüket, ennek eredményeképp pedig előbb kölcsönösen lebombázzák egymást a Közel-Keleten, azután megszórják a befolyási övezeteiket atommal, melynek következtében több tízmillió ember hal vagy sebesül meg.

Az életben maradtak az üszkös romok között tengődnek élelem és víz nélkül, az idő előrehaladtával pedig a túlélési ösztön egyre jobban felülkerekedik a józan észen. Kormányzat, infrastruktúra, közigazgatás, közellátás nincs, összeomlik az egész civilizáció, nem sokkal később pedig beköszönt a nukleáris tél, ami a sugárbetegségen kívül tovább fokozza az emberek szenvedését.

"Fél-fikciós" dokumentarista játékfilm a Fonalak. Zene nincs, láthatunk sok kézikamerázást, realista-naturalista ábrázolást, híradóbejátszásokat, újságok címlapjait, közben pedig narrációk és feliratok tagolják a látottakat, ezzel "emelve ki" némileg a nézőt a cselekményből.

Mivel a valóságban még sosem történt ilyen méretű atomtámadás, a közvetlen és közvetett, rövid- és hosszútávú hatások elméletiek, melyeket a film készítésében közreműködő szakértők dolgoztak ki, ám annak ellenére, hogy kvázi "csak eljátszanak" a gondolattal, így is döbbenetes társadalmi, pszichológiai, gazdasági stb. következményekkel járna egy ilyen mérvű nukleáris esemény, melynek tényleges hatásai minden okoskodás ellenére is megjósolhatatlanok.

Rövid jelenetek során mutatja be a rendező az emberek fokozatos fizikai és szellemi lépülését, és bár az angol viselkedés és gondolkodás áll a középpontban, attól még minden tipikus.

A színészek játéka nagyon természetes, senki nem ripacskodik, igaz, erre lehetőségük sincs, hiszen a "rendezett rendezetlenség" az uralkodó stílus.

Félelmetes belegondolni abba, hogy ez a közel kétórányi iszonyat napjainkban ugyanolyan könnyen megtörténhet, mint ez előtt 30-40-50 évvel, és akiknek módjukban állna megelőzni mindezt, látszólag a kisujjukat sem mozdítják. Vajon ha valamelyik túlbuzgó politikus végül mégis kiadja az utasítást, elégedett lesz a végeredménnyel? Vajon örülni fog annak, hogy uralkodhat egy halom hullán és radioaktív salakon? Megér ez annyit, hogy újraválasszák, netán legyen egy harmadik, kacsalábon forgó palotája és luxusautója?