Paddington

2015. március 24. 08:35 - Kővári György Márió

A medvéket mindenki szereti. Így gondolhatta annak idején Michael Bond, angol író is, aki 1956 karácsonyán talált rá egy magányosan üldögélő játékmackóra egy bolt polcán, nem messze a londoni Paddington állomástól. Annyira megkedvelte a feleségének szánt ajándékot, hogy alig 10 nap alatt megírt róla egy történetet, amit odaadott a szerkesztőjének, nem sokkal később pedig, 1958-ban, megjelent a bohókás mackó kalandjainak első gyűjteménye. A könyvet számtalan további követte, melyeket több tucat nyelvre lefordítottak, tévé- és rajzfilmsorozatok készültek belőlük, Paddington pedig hamarosan a brit gyermekirodalom egyik közkedvelt szereplőjévé vált. Mozis debütálására 2014-ig kellett várni, és már tervbe van véve a folytatás is.

A történet:

Peru őserdeinek mélyén különleges medvék élnek. Amikor egy angol felfedező rájuk bukkan, ahelyett, hogy egy kitömött példányt magával vinne Angliába, összebarátkozik velük, elárulja nekik a lekvárfőzés titkát, és meghívja őket Londonba. Sok évvel később egy földrengés következtében életét veszti egy fiatal medve nagybátyja, idős felesége pedig úgy dönt, hogy unokaöccsét Londonba küldi. A hosszú utat követően a piros kalapos mackó összeismerkedik Brownékkal, ám a családfő eleinte ellenzi, hogy a Paddington állomás után elnevezett furcsa szerzet hosszabb ideig náluk maradjon. Miközben együtt próbálnak az egykori felfedező nyomára bukkanni, egy veszélyes szépség szemet vet a beszélő medvére, és elhatározza, hogy Paddingtonnal fogja gazdagítani a Londoni Természettudományi Múzeum preparált állatgyűjteményét.

Határátkelő medve

Bár nyilvánvaló, hogy Michael Bond az '50-es években nem ilyen szándékkal írta meg Paddington első történeteit, a szélesvásznú feldolgozásban indirekt (?) módon komoly hangsúlyt kap a bevándorlás kérdése, és nem hinném, hogy ez csak belemagyarázás volna részemről.

Amikor olyan időket élünk, hogy a fél világ útra kel, hogy egy jobb élet reményében új otthont találjon magának, ráadásul az esetek zömében az Egyesült Királyság és azon belül London a célállomás, akkor nehéz elhinni, hogy egy kvázi emigráns mackóról készülő mozifilm alkotói ne gondoltak volna arra, mennyire aktuális témákat feszeget majd a filmjük.Paddington egy számára tökéletesen szokatlan környezetbe kerül, csupa különös figurával és szokással, ám jólneveltsége, udvariassága, magával ragadó személyisége a garancia arra, hogy bárki azonnal képes őt megkedvelni, akármekkora galibát is okozzon tudtán kívül.

A film tehát arra tanít humoros formában, hogy nem számít, ki honnan jött, kiféle-miféle, lehet történetesen egy medve is, mindannyian egyformák vagyunk, csak némelyikünk egy kicsit másképp néz ki, de ha kölcsönösen elfogadjuk a másikat, képesek lehetünk normálisan együtt élni.
Persze ez közel sem ennyire egyszerű, ám az egyre multikulturálisabbá váló Európában talán mégis az ilyen filmekkel lehet a legjobban megtanítani az elsődleges célközönségnek számító gyerekeknek - a jövő felnőttjeinek - a toleranciát, ezzel pedig számtalan társadalmi probléma előzhető meg.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Nagyon szépen fényképezett, kedves családi film a Paddington, amely ugyan felvonultatja a műfajra jellemző összes dramaturgiai sablont (viszont kerül minden amerikai nyálat) ám ezzel együtt szórakoztató kikapcsolódás mindenki számára, és még apuka és anyuka is jól tud rajta mulatni, amennyiben hajlandó elfogadni, hogy Londonban senki nem ütközik meg egy két lábon járó, beszélő, kalapos medve láttán.
A néhol finom önparódiába hajló történetben (pl. mit rejt a Buckingham Palota őreinek medveszőr kucsmája?) sok a rajzfilmhumor is, amely a felnőtt(ebb) közönség számára talán már kicsit idegesítőnek tűnhet (szerintem némelyiket ki is lehetett volna hagyni, pl. a fülzsír megkóstolását), ám a fiatal korosztály biztosan nem bánja az ilyen infantilis poénokat. Szerencsére nincs sok belőlük, így a derék mackó karaktere sem megy el a komolyan vehetetlenség irányába.Kiválóak a vizuális effektusok; Paddingtont kizárólag számítógépes animációval keltették életre, a végeredmény pedig vetekszik a legigényesebb ILM-es és WETÁ-s trükkökkel is.
A színészek alakításai a film játékos alapstílusa miatt kissé eltúlzottak, picit már karikatúrába hajlóak, ám ehhez a produkcióhoz éppen ez illik, így azzal sincs semmi baj, hogy Nicole Kidman gonosza szinte már Szörnyella De Frász-i egyszerűségű, ugyanakkor a színésznő gond nélkül képes megoldani a rá bízott feladatot, ráadásul korábban nem is nagyon volt látható ehhez hasonló szerepben.

Rajta kívül láthatjuk még Hugh Bonneville-t, Sally Hawkinst, Madeleine Harrist, Samuel Joslint és Julie Walterst, valamint egy-egy apró szerepben cameózik Jim Broadbent és Matt Lucas, sőt maga Michael Bond is, a mackónak pedig a mindig remekelő Ben Whishaw kölcsönzi a hangját.


Immár megvan a mozis brummogók terén Ted első számú kihívója (ne számítsuk ide A majmok bolygója - Forradalom digitális medvéjét, de pl. Maci Laci versenyben van), és ami engem illet, sokkal inkább hajlok kedvelni a perui dzsungelből érkezett Paddingtont, mint a mocskos szájú, paszternákos kis fickót, és persze nagyobb szívvel is ajánlom az ő megnézését, noha nem vitatom el Ted érdemeit sem.
A Paddington vidámsága, kedvessége, pozitívsága, erőszakmentessége ritka kivételnek számít napjaink filmes kínálatában, így bátran le lehet elé ültetni a gyerekeket, és akár a felnőttek is csatlakozhatnak hozzájuk.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr717293699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.