John Wick

2015. március 17. 08:30 - Kővári György Márió

Az elmúlt hetekben nem láttam igazán jó filmet, az utolsó ilyen február elején volt (Birdman), azóta viszont - egy-két kivételtől eltekintve - jobbára közepes vagy kifejezetten gyenge volt a felhozatal. Nagyon sok moziról mondják, hogy jó, magas nézőszámot ér el stb., aztán rendszerint kiderül, hogy a hírek eléggé megalapozatlanok, a nézők pedig ugyancsak szabadon kezelik a "jó film" fogalmát, és nagyjából bármire ráaggatják, ami tetszik nekik. A John Wicket két egykori kaszkadőr dirigálta, ennek hallatán biztos sokaknak felcsillant a szeme, hogy juj, akkor biztos jóféle akciók vannak benne, de erről egyrészt később, másrészt pedig az, hogy valaki jó akciórendező, közel sem egyenlő azzal, hogy filmrendezőnek is alkalmas (Hal Needhamen kívül nem is jut eszembe más - és azért ő sem volt egy Scorsese...).

A történet:

John Wick boldog párkapcsolatban él, ám felesége súlyos beteg és nemsokára meghal; a magára maradt férfi egy ajándék kiskutya társaságában próbálja feldolgozni a veszteséget. Egy napon a benzinkútnál egy rosszarcú alak megdicséri az autóját, viszont alaposan berág, amikor Wick elutasítja a vásárlási szándékát. Éjszaka maszkos betörők hatolnak be John házába, végeznek a kutyájával és ellopják a kocsiját, ezzel viszont végzetes hibát követnek el, John Wick ugyanis korábban profi bérgyilkos volt, a legjobbak legjobbika, így aztán újra előveszi a fegyvereit és egymaga indul a gengszterek nyomába, hogy bosszút álljon.

Kopipészt sokadszor

Láttuk A védelmezőt Denzel Washingtonnal, az Elrabolva-trilógiát Liam Neesonnal? Mert ha igen, akkor a John Wicket is, sőt a Sean Penn főszereplésével készült Gunman is hasonlónak ígérkezik.

Pár éve trend, hogy fognak egy 50+-os színészt, akinek karrierje már erősen a B-oldalt karcolja, pisztolyt nyomnak a kezébe, kerekítenek köré valami faék-egyszerűségű forgatókönyvet, aztán indulhat a csihi-puhi. A baj csak az, hogy ugyanaz a recept nem minden esetben válik be, a stúdiók meg nem értik, mi ennek az oka. Megsúgom: bár alaposan meg lettek dolgozva az évek során, a nézők mégsem teljesen hülyék, és előbb-utóbb a legigénytelenebb plázamozi-bubusnak is elege lesz az egy kaptafára készülő zagyvaságokból.

One man army

Az egyszemélyes bosszúmozik évtizedek óta léteznek már, modern formában talán a Bosszúvágy-sorozat tekinthető ősüknek, de persze sok hasonló címet lehetne még mondani akár korábbról, akár későbbről.

Az ilyen mozik lényege nyilván nem a bonyolult karakterábrázolás, az elgondolkodtató alaphelyzet és permanens drámázás, de akkor is nagyon sok múlik azon, ki a főszereplő, milyen motivációi vannak, igazolható-e erkölcsileg, amit tesz, képes-e a néző azonosulni vele érzelmileg stb., mert az ész nélküli fegyveres és/vagy pusztakezes hentelés önmagában semmit sem ér, attól még nem lesz film a film, csak egymás után helyezett akciójelenetek sorozata, melyek között van valami átvezetés. És ha már itt tartunk, akkor az sem mindegy, milyenek az akciójelenetek, főleg akkor nem, amikor az ember már látta harcolni pl. Paul Kersey-t vagy Jason Bourne-t.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Mindezekhez képest a John Wickről leginkább az mondható el, hogy még A védelmező is jobban sikerült nála, pedig aztán az sem volt egy akkora eresztés.

A film azzal együtt unalmas, hogy tulajdonképpen történnek benne dolgok, csak épp semennyire nem fogja meg a nézőt, mert oké, akció, oké, lőnek, oké, bunyóznak, de ezen kívül alig akad benne bármi érdekes.

A verekedések és lövöldözések a legócskább akciószeméten nevelkedett ember ingerküszöbét sem piszkálják meg, ha nincs valami extra, ez alatt meg nem azt kell érteni, hogy egyszer ilyen pisztollyal lő a főhős, máskor meg olyan gépfegyverrel.
Vigye kánya, még csak valamire való történet sem kell, de akkor legalább az akciók legyenek látványosak és újszerűek, főleg egy 2014-ben készített filmben, ráadásul az alacsonyabb költségvetés ellenére is rendelkezésre állnak olyan korszerű technikák, melyekkel feledtetni lehet a nem létező forgatókönyvet. Sajnos, a John Wickből ezek mind hiányoznak, noha alig 20 millió dollárból készült, ami a hollywoodi átlaghoz (100-200 millió) képest szinte semmi.

A valódi rendezői gyakorlattal, de épkézláb elképzeléssel sem rendelkező direktorpáros fogta tehát Keanu Reeves-t, aki egyszer itt lövöldöz, aztán meg ott, időnként összegabalyodva bunyózik egy sort valamelyik rosszfiúval, és minderre egy olyan pimf oka van, aminek abszurditásán nem csak az üldözött maffiózócsemete röhög, hanem a néző is - aztán rájön, hogy az alkotók vérkomolyan gondolták a dolgot.

Jó, persze, azért egy jelenetben John elmagyarázza, mit jelentett számára a kutyája, de mivel ekkor már a film kétharmadánál tartunk, édes mindegy, hogyan próbálja igazolni az addigi tetteit (és különben is, bár szeretem a kutyákat, de azért mégsem érzem helyesnek, hogy egyetlen beagle-kölyök miatt emberek tucatjai haljanak meg, bármekkora szemétládák is).

A fényképezés átlagos, nincsen semmilyen különleges vagy érdekes beállítás, a színdramaturgia használata (kellemes aranybarna vs. rideg kékes) pedig annyira alapvető, hogy nem véletlenül tanítják az egyetemeken.

A zenéről Tyler Bates és Joel J. Richard gondoskodik, ami azt jelenti, hogy előbbi révén gitárzúzásokat hallhatunk, hiszen egy tökös főszereplőhöz nyilván rockzene dukál.Ahhoz képest, hogy akciójelenetekben ugyancsak jártas szakemberek filmjéről van szó, a verekedős és lövöldözős szcénák inkább közepesnek mondhatók. Nincsenek csicsás lassítások, sem egyéb látványosságok, csak Wick pörög-forog az ellenfelei körül, és mindenkibe legalább 2-3 golyót küld, hogy ne csak kicsit haljanak meg, hanem nagyon (és közben kinyírja ugyanazt a bajszos-szakállas fickót, akit Washington is A védelmezőben).
Keanu Reeves amúgy megkímélte magát mindennemű színészettől, viszont garantáltan összehaverkodott a kaszkadőrökkel, akik már a Mátrix óta befogadták maguk közé a rendkívüli elhivatottságáról ismert aktort. 51 évesen olyan vehemenciával harcol, hogy tényleg le a kalappal. Ha színészként értékelhetetlen is, amit csinál, akcióhősként épp az ellenkezőjét bizonyítja, viszont az élményt felemássá teszi, hogy a film egyharmadában csak beszélnek arról, mennyire kemény Wick figurája (még a mumus is fél tőle...), de egy árva pofon nem csattan el.

Michael Nyqvist az egyetlen szereplő, aki felmutat némi játékot is, bár karaktere sokban hasonlít A védelmező főgenyájára, és neki sincs sok dolga azon kívül, hogy orosz akcentussal beszél és olykor csúnyán néz, rutinjának köszönhetően mégis zsebre rakja az összes többi szereplőt, ami sokat elárul a rendezők színészvezetői képességeiről.

Nyilván Ian McShane, John Leguizamo és Willem Dafoe számára is érkeznek számlák és csekkek, amiket fizetniük kell, mert más okot egyszerűen nem tudok elképzelni, amiért elvállalták ezt a filmet. Akármilyen nevenincs karakterszínész megtette volna mindhárom szerepre, főleg Leguizamo esetében.
Jut eszembe, van eyecandy is Adrianne Palicki személyében, szerelmi szál viszont nincs, ami végtelenül jó döntésnek bizonyult.


Régimódi akciófilm a John Wick, olyasmi, mint egy például egy Jean-Paul Belmondo-féle produkció, ahol a főszereplő mindent maga csinál és ez látszik is, csak persze Belmondo sok humort vegyített a szerepeibe (pl. Szabadlábon Velencében), vagy a forgatókönyv nem volt összecsapva (pl. A profi). A John Wick egyetlen érdekesebbnek nevezhető momentuma a bérgyilkosok világának "belülről", szubkultúraként történő ábrázolása (pl. a szálloda, kollégák, szabályok stb.), és bár eredetileg Inkább ne-t akartam adni, emiatt megint nagylelkű leszek:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr667274593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.