Bodom

2015. március 06. 08:15 - Kővári György Márió

Blue Dream - Kék álom után újabb Elekes Pictures-filmet kaptam megtekintésre és értékelésre. Komolyan, le a kalappal ezek előtt a veszprémi srácok előtt, akik alighanem fillérekből, ám annál nagyobb lelkesedéssel vetik bele magukat az újabb és újabb produkcióikba - ugyanakkor jóval többet mutatnak is fel annál, mint az "átlagos" amatőrfilmes csapatok, akik sok esetben csak úgy "elkamerázgatnak" a haverokkal, de nem veszik elég komolyan a dolgot (tisztelet a kivételnek, pl. az Időugrók stábjának).
Hogy Elekes Gergőék mennyire profik (értsd: van-e bármelyiküknek "rendes" filmes végzettsége és tapasztalata), vagy csak simán tehetségesek, azt nem tudom, mindenesetre filmográfiájuk eléggé meggyőző, és bár messze nem hibátlan, amit csinálnak, e produkció mégis több tekintetben felveszi a versenyt a hivatásosok által készített mozikkal.

A (háttér)történet:

A film valós eseményeken alapul: 1960 nyarán a finnországi Bodom tónál (Helsinkitől kb. 22 km-re) négy fiatal kempingezett. Egy hajnalon egy ismeretlen tettes vagy tettesek késsel halálra szúrták hármójukat, míg a negyedik tinédzser csak megsérült, de életben maradt. A férfit 44 évvel később, 2004-ben meggyanúsították és perbe fogták az eset kapcsán, ám a bíróság felmentette. Máig nem tudni, pontosan mi történt, ki vagy kik voltak az elkövetők, mi volt az indíték, a különös gyilkosság viszont fokozatosan beépült a finn köztudatba.

2014-ben két médiaszakos egyetemi hallgató szakdolgozatának témájául választja a hármas emberölést, és elhatározzák, hogy a helyszínre utaznak, ahol megpróbálnak nyomokat keresni, interjúkat készíteni a helyiekkel, és közben mindent rögzítenek a kamerájukkal, hogy a lehető legpontosabban rekonstruálják a történteket, a megérkezésüket követő éjszaka azonban rémálomba fordul, és csak egy elhagyatott házban megtalált kamerájuk memóriakártyáján lévő felvételek nyújtanak támpontot ahhoz, hogy a rendőrség kiderítse, hová tűnt az operatőrfiú, Pietari Niskala, és társa, Annikki Jokinen.

Magyar found footage

Bizony, most már ilyen is van, ezzel pedig beléptünk abba a klubba, melyben - természetesen az USÁ-n kívül (pl. The Blair Witch Project, Willow Creek) - olyan tagok vannak, mint Norvégia (Trollhunter), Olaszország (Cannibal Holocaust), Spanyolország (REC) vagy éppen Ausztrália (Lake Mungo).

Nyilván a műfaj jellegzetességei és az általában fantasztikus vagy erőszakos témák miatt egy Vajna-féle sóhivatal sohasem adna pénzt ilyesmire, holott egy átlagos játékfilmhez képest jóval kevesebbet kellene rá költeni, a közönség viszont szinte biztosan szeretné - ugyanakkor a "talált film" nem is jelenti azt, hogy akárki képes lenne ilyet forgatni, csak mert "elég hozzá" a kézikamerázás és az amatőr színészek.

Jó found footage-mozit legalább ugyanolyan nehéz készíteni, mint jó horrort, sőt talán még nehezebb is, hiszen ebben az esetben nem állnak rendelkezésre a "megszokott" filmnyelvi eszközök (legalábbis nem mindegyik), ezért aztán a dilettánsnak tűnő felvételekből kell létrehozni a rendezetlenség illúzióját, feszültséget teremteni, na és persze úgy előrevinni a cselekményt, hogy a néző pontosan tudja, ki kicsoda és mi történik (leegyszerűsítve: lehet a kamerát rázni, csak nem mindegy, mikor, hogyan, és mennyire).

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Elekes Gergő és Gallai József filmje korrekt munka, ügyesen "felmondja a házi feladatot", vagyis a found footage műfajának összes külsőségét bemutatja. A direkt amatőr hatásúnak szánt jelenetekben szinte tényleg csak arra kell figyelni, hogy a színészek a megfelelő időben a megfelelő helyen legyenek, közben viszont nyugodtan elmászhat az élesség, az sem baj, ha a kép dekomponált, hiszen éppen az a lényeg, hogy ezeket a snitteket látszólag "hozzá nem értők" készítik, akik pontosan úgy kezelik a kamerát, mint 100 emberből 95 (vagyis ki-be zoomolgatnak, nem törődnek a belógó tárgyakkal, a ferdeséggel stb.).

Mondjuk ebbe bele is lehet kötni, hiszen Pietari és Annikki elvileg profik - médiaszakosként nyilván láttak már életükben kamerát -, de akkor miért filmeznek mégis ilyen hanyagul, és az is logikátlannak tűnhet elsőre, hogy a legnagyobb borzalmak közepette hogyan képesek tovább videózni, holott mások ilyenkor rettegve bújnának össze az ágy alatt, ám erre egész okos választ kapunk: azért folytatódik a felvétel, hogy a fiú és a lány láthassa egymást a bekapcsolt kamera halvány fényében.

A dokumentarista hitelességet riportokkal, "hivatalos" iratokkal, amatőrfotókkal és -videókkal, híradóbejátszásokkal erősítették az alkotók, szóval a film tényleg jól fel van építve ebből a szempontból, ugyanakkor kicsit többet is el tudtam volna ezekből képzelni, és kissé "szellősebben" elhelyezve, nem ennyire közel egymáshoz.
A játékidő mintegy 65 perc, ami egyszerre tűnik soknak és kevésnek. Soknak, mert néhol lehetett volna egy kicsit húzni a dialógokból (itt-ott túl sok a duma), növelni az általános tempót, egységesebb és arányosabb ritmust alkalmazni, ez által pedig az egész filmet feszesebbé tenni, és kevésnek, mert talán fért volna még némi "áldokus" anyag a történetbe, ami növelte volna annak érzetét, hogy "megtörtént eseményeket" látunk.

A szereplők zöme nem gyakorlott színész, ez mindenképp kiderül abból, ahogyan beszélnek (főleg a hangsúlyozásukból), és bár alighanem több helyen is látunk improvizációkat, a spontánnak szánt szövegek, párbeszédek legalább egy része "füllel hallhatóan" előre meg lett írva, amiket aztán vagy megtanultak, vagy felolvastak a közreműködők, de ettől még nem tudták elhagyni a "színészkedő" átlagemberre jellemző beszédstílust.

A filmnek ez a legnagyobb negatívuma, ám azért akadnak meggyőzőbb alakítások is, például a Jussi szerepében látható Szabó Dániel, és Turzó Viviennek (Annikki) is van sok jó pillanata (pl. a film végén, amikor rémülten sikoltozik).

Mindenképp jó lett volna a "híradós" riportokat profi(bb) módon felvenni (pl. rendesen megkomponálni és bevilágítani), hogy sokkal élesebben elkülönüljenek az amatőr jellegű anyagoktól, mert jelen formájukban minden felvétel nagyon hasonlít egymásra. Ugyan így is nyilvánvaló, hogy mikor mit látunk, de a nagyobb fokú vizuális különbség még egyértelműbbé tette volna, hogy mi tartozik a jelenhez és mi a múlthoz (így meg kb. csak a történetből derül ki).


Bár az a téma, a Bodom tavi mészárlás a játékidő előrehaladtával kissé háttérbe szorul, helyét a fiú és lány kapcsolata veszi át, és ebből alakul ki a film másik vonulata, miszerint az egész utazás talán nem is azt a célt szolgálja, amit addig a történet sugallt, így van fokozódó feszültség is. Az átlagos amatőrfilmek ilyesmire ritkán gondolnak, még kevesebbszer sikerül működőképesen alkalmazni is a tudatos izgalomkeltést, szóval a Bodom esetében ez feltétlenül a pozitívumok közé sorolható.

Tudatosság, ez a legfontosabb jelző. Gergőék tudták, mit akarnak és azt is, hogyan fogják azt megvalósítani, nem csak úgy kimentek a helyszínre, hogy "valami majd úgyis lesz", ez pedig máris több, mint amit sok amatőrfilmes csapat elmondhat magáról.
Mint sok más found footage-mozinál, e film esetében sem jutunk sokkal közelebb az alapjául szolgáló eset megoldáshoz -  bár felvet egy elég nyomasztó lehetőséget -, de mindenképp érdekes, ahogy eljátszik a rendelkezésre álló információkkal, továbbgondolja azokat, kérdéseket vet fel és találgatni próbál.
A tudatosság tehát nem csupán a külsőségekben figyelhető meg, de a történetben is.
Biztosra veszem, hogy némi fejlődés a színészek részéről, kicsit gyakorlottabb írói, rendezői, operatőri és vágói munka meg fogja hozni a gyümölcsét a jövőben.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr257242789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.