Housebound

2015. március 03. 08:30 - Kővári György Márió

Fogalmam sincs, mit imádnak annyira az új-zélandiak a horrorkomédiákban, mindenesetre tény, hogy a szigetországból már több ilyen film érkezett, gondoljunk csak a műfaj hírhedt - alighanem - királyára, a Hullajóra, ami még azon időkből származik, amikor Peter Jackson kellemesen elmarháskodott a(z) (d)effektes haverjaival, és olyan horrorblődliket hoztak össze, melyek annyira rosszak voltak, hogy az már jó.
A horror és a vígjáték két olyan műfaj, melyek nehezen férnek meg egymással, hiszen mindkettőnek erősen jellemző tulajdonságai vannak, így aztán sok esetben nem is sikerül őket ötvözni (lásd pl. a Náci zombik első és második részét), Jackson lököttsége nélkül pedig Új-Zélandnak nem is kellene erőltetnie a dolgot. Gerard Johnstone mégis megpróbálkozott, első játékfilmje viszont több helyen is elvérzik - és ezt nem a hentelésre értem.

A történet:

A bűnözőpalánta lány, Kylie lebukik, amikor kifoszt egy bankautomatát. A bíróság 8 hónapos házi őrizetre ítéli, amit utált anyjánál kell eltöltenie - abban a házban, ahol felnőtt, és ahonnan annak idején az első adandó alkalommal lelépett.

A kispolgári környezet nincs ínyére Kylie-nak, az meg végképp nem, hogy gyakorlatilag semmit sem tud csinálni egész nap; az internet betárcsázós, a tévéműsor béna, állandóan fecsegő anyja pedig valószínűleg becsavarodott, mivel meggyőződése, hogy a házban egy szellem kísért. Egyszer látni vélt egy rongyos lepelbe burkolódzó alakot, és gyakoriak a furcsa jelenségek is: éjszakánként zörejek és lépések hallatszanak, tárgyak tűnnek el, ajtók nyílnak ki látszólag maguktól.

Kylie és egy amatőr szellemirtó együtt próbálja kinyomozni a rejtélyt, amiről hamarosan kiderül, hogy véres előzményekkel rendelkezik, és a háznak is köze van hozzá.

Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!

Igazából fogalmam sincs, mire föl az a sok pozitív értékelés és kritika erről a filmről. Igaz, csak néhányat futottam át és az egyik hatására döntöttem el, hogy magam is megnézem a produkciót, ám tényleg nem értem, mi "tetszhetett" annyira az embereknek.

Egy komédia esetében komoly probléma, ha nem vicces. Általában fogékonynak tartom magam a filmes humor majdnem minden formájára (az ürülékkel, vizelettel, hányással, takonnyal operálók kivételt képeznek), és szeretem, ha valami megnevettet, ám a Houseboundban egyszerűen semmit sem találtam, ami kacagásra bírt volna. Biztos az én hibám, hogy nem értem az új-zélandi poénokat, ám a humor - tudtommal - univerzális, és többnyire kultúrától független, mégis alig egy-két olyan dolog akadt, amin halványan elmosolyodtam, térdcsapkodásról pedig ne is beszéljünk.

Horror. Na, ha röhögni nem lehet, mert nincs min, akkor legalább paráztatás legyen. Abból lényegesen többet kapunk, van néhány valóban feszültséggel teli jelenet, melyek hovatovább ijesztőek is, bár az ilyenkor bevágott sokkoló hangeffektusokat tudtam volna feledni, mert nagyon olcsó hatáskeltő eszköznek tartom őket, és csak arra vannak, hogy az 5.1-ben mozizó nézők még jobban maguk alá csináljanak.

Van némi vér is, ami szinte már megidézi a Hullajót, de sem mennyiségében, sem intenzitásában nem veszi fel a versenyt kétes hírű elődjével. (Amúgy a film végén lévő háztetős menekülés is Jackson agymenésére hasonlít.)

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A fényképezés általában jó, szépek a "nyugis" jelenetek színei, és az operatőr ügyesen világította be az ijesztő képsorokat is, a fények hiánya és a sötét sarkokban lévő árnyékok kellőképp megteremtik az atmoszférát.

A történet nyilván nem kíván egzisztencialista filozófiai kérdéseket boncolgatni, sok hibája is van, pl. a kidolgozatlan karakterekkel, a néhol bugyuta cselekménnyel, a hiteltelen, összecsapott személyiség-fejlődéssel, na és persze a humor szinte teljes hiányával, ám a műfajon belül korrektnek nevezhető, ráadásul még egy egész tűrhető fordulatot is sikerült felvonultatnia (azért ne várjunk Közönséges bűnözőket).

Kedvenc vesszőparipám, a ritmus-tempó-arányok triumvirátusa, és sajnos ezúttal is ezekkel van a legnagyobb gond. A film dinamikus eleje után látványosan lelassul minden, és nagyjából egy lumbágós csiga sebességével vánszorog majdnem kétharmadig. Annyira nem válik unalmassá, hogy az ember kínjában lekapcsolja az egészet, de erősen megközelíti ezt a határt. Az utolsó egyharmadban van az előbb említett fordulat, amikor kiderül, mi a helyzet a kísértettel, és ekkor helyeződik át a feszültség forrása is; itt már nem az ismeretlentől kell félni, hanem azon lehet izgulni, hogyan végződik minden.

A színészek tisztességgel teszik a dolgukat; Morgana O'Reilly, Rima Te Wiata, Glen-Paul Waru, Cameron Rhodes és Ryan Lampp nem szakad meg a fene nagy színjátszásban, de amit csinálnak, az teljesen rendben van, O'Reilly pedig még jó figura is az öntörvényű vadóc szerepében (kicsit talán a Millenium-trilógia Lisbeth Salanderére emlékeztetett).



Olvastam egy olyan kritikát erről a filmről, melynek végén az állt, hogy "Sok ilyet még!". Hát nem tudom, de ha valakit lekötöznek egy székbe, és a heréjére kötött vezetékeken át véletlenszerű időközönként ráküldik a 380-as ipari áramot, gyaníthatóan nem kíván örömtől csillogó szemekkel újabb dózist.
A Housebound horrornak átlagos, komédiának viszont egy nagy nulla, olyasfajta értelem pedig, mint mondjuk egy The Babadookban van, még nyomokban sem található meg benne. Szívem szerint az "Inkább ne"-t adtam volna neki, de mivel vitathatatlanul akad néhány jó pillanata, nagylelkű leszek:

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr677233083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.