Foxcatcher

2015. február 22. 09:48 - Kővári György Márió

Bennett Miller jó rendező, azon belül is kiváló színészvezető, erre a legjobb bizonyíték, hogy eddigi három játékfilmje szereplői közül valakit mindig jelöltek Oscar-díjra; Brad Pittet és Jonah Hillt a Pénzcsinálóért, Steve Carellt és Mark Ruffalót most, Philip Seymour Hoffman pedig nyert is a Capote-ért.
Legújabb produkciója megtörtént eseményeket dolgoz fel, bár a valósághoz képest igen sok változatást eszközöltek az írók, ám ebben a dramatizált esetben a kevesebb több lett.
Korábban már írtam néhányszor, hogy a Fekete hattyú nem a balettról, a Közösségi háló nem a Facebookról, a Vérző olaj pedig nem a kőolajról szól. Nos, a Foxcatcher sem a birkózásról.

A történet:

Mark Schultz, a los angelesi olimpia bajnoka, korábban bátyjával, Dave-vel edzett, ám egy nap ajánlatot tesz neki a különc milliárdos, John Du Pont, hogy ezentúl lakjon és készüljön nála, legyen a Foxcatcher nevű csapatának tagja. A fiatal férfi átköltözik Du Pont birtokára, ahol hamarosan elkezdődik a közös munka, jönnek az eredmények is, ám a szöuli olimpia előtt Mark túlságosan leereszt, így a dúsgazdag mecénás "megszerzi" Dave-et is, akinek hozzáértő irányítása mellett új lendületet vesz az edzés, ez viszont érzékenyen érinti Du Pontot, aki úgy érzi, kezdi elveszíteni addigi vezető szerepét.

Róka fogta (birkózó)csuka

Egy újabb színészfilm, ami könnyen ismét Oscart termelhet, és ez nem is lenne meglepő, hiszen Ruffalo és Carell is megérdemelné; főleg utóbbi, aki korábban ritkán volt látható drámai szerepben, jobbára a marhulásai kapcsán emlékeznek rá a nézők, éppen ezért akkora öröm, hogy sokkal többre képes a pofavágásoknál.

Azt nem mondanám, hogy ez Carell filmje, hiszen rajta kívül a két másik főszereplő is parádésan teljesít, de sokakban alighanem mégis úgy fog megmaradni a Foxcatcher, mint az a produkció, amiben "a 40 éves szűz" egy őrült pénzeszsákot játszott, aki képtelen volt elviselni azt, hogy kiesik a pixisből, és elveszik tőle az egyetlen embert, aki a legközelebb áll ahhoz, hogy barátjának nevezze.

Psycho light

Éppen ez az, amire a leadben gondoltam, amikor azt írtam, hogy a film nem a birkózásról szól; az csak egy eszköz egy végtelenül magányos és ezért a világról és önmagáról tévesen vélekedő ember kezében, aki annyira megszokta, hogy a nevével és pénzével bármit elérhet, hogy a végén teljesen egyedül maradt, mindössze idős édesanyjával volt közelebbi kapcsolata, az viszont már régen nem úgy nézett a fiára, ahogy normális esetében egy anya szokott a gyermekére.

A filmbeli Du Pont minden bizonnyal az anyját akarja lenyűgözni azzal, hogy aranyérmeket szerez az USA számára, mert meg akarja mutatni neki, micsoda értékteremtésre és alkotásra képes. Az idős nőt viszont egyáltalán nem érdekli a birkózás, sőt kifejezetten alantas sportnak tartja, így a férfi épp az ellenkező hatást éri el: elismerés helyett újabb lenézéssel szembesül.

A mama halála után torz önmagán kívül senki nem marad, akinek bizonyítani tudna, Dave Schultz feltűnésével viszont ez is veszélybe kerül, holott a sportoló semmit nem ártott neki, egyszerűen csak közvetlenebb ember, családja van, és törődik öccsével, nem csupán a díjgyárat látja benne.

Vagyis Dave mindaz, ami Du Pont soha nem volt és soha nem is tud lenni, így törvényszerű, hogy a konfrontáció és az abból következő tragédia elkerülhetetlen.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Átlagosan jó a fényképezés, kevés és minimalista a zene, így semmi nem vonja el a néző figyelmét a szereplőkről.

Steve Carell brillírozik, ami magában foglalja a legapróbb hanglejtést, pillantást vagy mozdulatot. Persze a teljességhez kellett némi maszk és smink is, ám összességében elmondható, hogy komikusnak jó, de drámai színésznek még jobb, és üdvözítő lenne, ha a jövőben sem hanyagolná ezt a vonalat.

Channig Tatum szerintem még sosem volt ennyire jó, legalábbis A sashoz, pláne a G.I. Joe-hoz képest ég a föld a különbség. Nyilván ez is a hibátlan színészvezetés eredménye, ám úgy tűnik, mégis csak szorult belé némi tehetség is. Kissé majomszerű, lomha járása, nehézkes mozdulatai, vontatott beszédmodora, egész megjelenése egyaránt karakterszínező.

Mark Ruffalóról hasonlóan lehet nyilatkozni, igaz, őróla azért eddig is lehetett tudni, hogy remek színész, aki a Szemfényvesztők- és Bosszúállók-kaliberű produkciókkal pénzt keres, az ehhez hasonló filmekben viszont játszik is (lásd még pl. Igaz szívvel).

Meg kell még említeni Vanessa Redgrave nevét is, aki Du Pont anyjának szerepében látható, Sienna Miller pedig Dave Schultz feleségét játssza.



Miller ügyesen elsüti a második felvonásban feltűnő fegyver dramaturgiai eszközét, így ez is hozzájárul a feszültség növekedéséhez, ugyanakkor a figurák közötti viszony alakulása, és a cselekmény fordulatai nem különösebben újszerűek; sok ilyet láthattunk már korábban. Ennek ellenére a járt út nem elhagyása a járatlanért jó döntés volt e film esetében, hiszen a megszokottat magas színvonalú színészi játék teszi mégis eredetivé. Korrekt, szép munka, aminek remélhetőleg legalább egy aranyszobor lesz a jutalma.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr177179835

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.