A történet:
Egy fiatal író, valamikor az 1960-as években az egykor szebb napokat is látott Grand Budapest Hotelben száll meg. Megismerkedik a szálloda idős tulajdonosával, Zero Mustafával, aki vacsora közben érdekes történetet mesél el neki Gustave H.-ről, az évtizedekkel korábban itt dolgozó főportásról, aki tanítványául fogadta, mikor még zöldfülű londíner volt, végül pedig tettestársakká váltak a két világháború közötti időszak legnagyobb műkincsrablásában.
Szoba van kiadó...
Ahogy a végestábban is olvasható, Anderson e filmjéhez Stefan Zweig írásaiból merített ihletet, legalábbis a karakterek, a történelmi háttér és az autentikus hangulat megteremtéséhez, teljes mértékben az övé viszont az olykor groteszkbe és fekete humorba hajló, börleszkszerű stílus, ami az egész filmet végigkíséri.
Kelet-Európában ma sem könnyű az élet, lassan 100 évvel ezelőtt pedig még kevésbé volt az, Anderson azonban a nehézségekben és szörnyűségekben is képes volt meglátni a komikumot, ami talán a "viccmesélés" legbonyolultabb módja (lásd még pl. Roberto Benigni Az élet szép c. filmjét) - ergo csalódni fog az, aki az Adam Sandler-féle "poénokon" nevelkedett.
Érdekes, hogy Anderson, aki valószínűleg sosem élt a térségben, mennyire képes volt megragadni az itteni hangulatot és életérzést, amit korábban olyan írók tollából lehetett megismerni, mint pl. Hrabal.
Kelet-Európának még ma is van egy "mesés" híre, amiben persze több az ismeretlen romantikával való feltöltése, mint a valóság, de azért öröm látni, hogy nem csak lepukkant, csóró exkommerekként lehet bemutatni az errefelé élők "mókás" világát az amerikai és nemzetközi publikumnak.
Megvalósítás, színészek és konklúzió:
A ritmus rendkívül feszes és gyors, ami nagyon is tudatos rendezői eszköz. A szereplők mozgása és beszéde, a kameramozgások és a vágás együtt sajátságos tempót hoznak létre, amely mintegy másfél-kétszerese az átlagos filmek sebességének. Nem hadarásról vagy ész nélküli futkosásról van szó, hanem egy olyan filmnyelv megalkotásáról, ami képileg is kifejezi a komikumot.
Rendkívül érdekes és egyben szokatlan a különböző képarányok használata, melyek az eltérő korszakokat hivatottak így jelezni.
Nagyon sok az Andersonra jellemző szimmetrikus kompozíció, amikor pl. egy színész nem az aranymetszésben látható, hanem pontosan a kép közepén, de ugyanez számtalan más beállításban és plánban is felfedezhető.
Az operatőri munka persze ettől eltekintve is kiváló, sok az oda-visszasvenkelés, rendkívül színes a képi világ, melyet a különféle tarka jelmezek, díszletek és kellékek tömkelege koronáz meg.
A zenét Alexandre Desplat szerezte; taktusai játékosak, pergők, és sokféle kelet-európai motívum felfedezhető bennük.
A színészek parádésak, és persze szokás szerint annyi híresség tűnik fel akár egy apró szerepben is, hogy csak kapkodni tudjuk a fejünket.
Ralph Fiennes játéka olyan, mintha valami karaktúraszerű A Napfény íze-paródiát látnánk. A kimért, választékosan beszélő, skatulyából előhúzott úriember egy szimpla börtönbeli verekedést is úgy képes elmondani, hogy lehetetlen nem nevetni rajta, és akkor az idős hölgyek szórakoztatásáról még nem is beszéltünk...
További szereplők: Jeff Goldblum, Adrien Brody, Willem Dafoe, Jude Low, F. Murray Abraham, Bill Murray, Mathieu Amalric, Harvey Keitel, Edward Norton, Saoirse Ronan, Jason Schwartzman, Léa Seydoux, Tilda Swinton, Tom Wilkinson, Owen Wilson, valamint Tony Revolori.
Valamennyien lubickolnak a szerepükben, még akkor is, ha csupán néhány percnyi vászonidő jutott nekik; főleg Swinton, Brody, Dafoe és Keitel nyújt emlékezeteset.
Lehet kifogásolni, hogy a karakterek nem elég "mélyek", ám a szándékosan eltúlzott karikirozásuk adja a történet sava-borsát. Lényegében senki nem teljesen épeszű, ám ha jobban belegondolunk, ez tökéletesen igaz ránk, akik itt élünk. Anderson ez elé állított görbe tükröt, és közben egy olyan alakot tett meg főhősnek, aki a maga csibészségével is magasabb erkölcsi szinten áll, mint sokan mások. Szegény macska pedig mégsem esik a talpára.
