Tűzhányó

2015. február 04. 08:00 - Kővári György Márió

A vulkános filmek kedvelt műsorkitöltő elemei az ócska olcsó tévécsatornáknak, de hébe-hóba feltűnik egy-egy komolyabb(nak szánt) darab a mozikban is, ezek viszont nem mindig sülnek el túl jól; úgy is lehetne mondani, hogy sosem, pedig a nézők nyilván kellemesen el tudnának szórakozni a pusztítás és rombolás láttán. A gond a legtöbbször az, hogy az ilyen produkciók túl sokat akarnak markolni, viszont egyik célt sem tudják maradéktalanul teljesíteni, vagy annyira eltolódnak az arányok, hogy öncélú effekt-orgia lesz a végeredmény.
Dante pokla és a Tűzhányó között - túl azon, hogy néhány hónap különbséggel mindkettőt 1997-ben mutatták be - sok hasonlóság van, de alapvető különbségek is akadnak, mégpedig utóbbi javára. Közel sem remekmű, de ha választani kell, hogy Pierce Brosnan vagy Tommy Lee Jones mentsen-e meg, akkor inkább utóbbira szavazok.

A történet:

Los Angelesben fölrengéseket észlelnek, ami önmagában még nem lenne újdonság, ám hamarosan kiderül, hogy a megnövekedett szeizmikus aktivitás csak a kezdet volt. A belvárosban lévő kátránytóból füstoszlop tör fel, a kürtőből pedig láva kezd ömleni, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül.
A megyei katasztrófa-elhárítási ügynökség vezetője, Mike Roark a helyszínen próbálja összehangolni a mentőegységek munkáját, ám úgy tűnik, hogy a tűzhányó féktelen tombolását semmi nem képes megállítani.

Héphaisztosz irtó pipa

A természet utat tör magának, amit ugyan John Hammond dinoszauroszokra, nem pedig vulkánokra értett, de attól még azokra is alkalmazható.

Az ember, saját katonai, technikai stb. erejének tudatában, hajlamos azt képzelni, hogy a világ ura, ez azonban közel sincs így. Ha épp nem egymást gyilkoljuk valami butaság miatt, akkor az anyatermészet gondoskodik arról, hogy ne szaporodjunk el túlságosan, mi pedig nem győzünk csodálkozni, hogy van valami, amit nem vagyunk képesek befolyásolni.

Árvizek, lavinák, földrengések, szökőárak, tornádók... ezek mind annak a jelei, hogy a Föld él alattunk és körülöttünk, mi viszont maximum csak tehetetlen szemlélői vagyunk egy természeti csapásnak, melyet legjobb esetben is csak előrejelezni tudunk (úgy-ahogy).

A tűzhányók talán azért annyira "alantas gyilkosok", mert messziről, "látványosan" tudnak ölni (pl. lávával, piroklaszt-árral, gázokkal), a kitörő vulkán látványa pedig mindennél nagyobb félelmet képes kelteni az emberben (amit nyilván a tűztől való atavisztikus félelem táplál).

Mindez jó lehetőséget nyújt a filmeseknek arra, hogy lenyűgöző trükkökkel kápráztassák el a nézőket, és persze emberi drámákat mutassanak be arról, hogyan vészelnek át a szereplők egy kontrollálhatatlan eseményt, hogyan képesek megbirkózni a felmerülő akadályokkal, és ez hogyan befolyásolja a személyiségüket, ill. a másokhoz fűződő viszonyaikat.

A fövényre épített ház

Persze Hollywoodban nem szokás sokat filózni egy katasztrófafilmben, hiszen arra kevesen váltanának jegyet, ehelyett a karakterek és a fordulatok rendszerint sablonosan vannak kialakítva.

A Tűzhányó figurái is faék-egyszerűségűek, ám a szintén nem túl bonyolult történethez ez is bőven elegendő, hiszen az semmi másról nem szól, csak arról, hogyan küzdenek meg a los angelesi rendőrök, tűzoltók és mentők a vulkánnal. A szereplők erősen idealizáltak (lelkiismeretes orvosnő, önfeláldozó metrófelügyelő, hős rendőr stb.), viszont azzal, hogy mindenki megkapja a neki járó tizenöt percet, szimpatikussá és valamennyire hitelessé is válik.

Apró tréfáknak és drámáknak lehetünk tanúi (pl. Roark és a lánya, Dr. Calder és a férje, Kevin - a melák fekete srác - és a rendőr csörtéi, a metrósok fogadási játéka stb.), melyek mind közelebb hozzák és átélhetőbbé teszik a látottakat a nézők számára.

Velőig lerágott dramaturgiai csont "a veszélyre előre figyelmeztető tudós, akire senki nem hallgat"-vonulat (a Dante pokla persze elsütötte...), ám a Tűzhányó elhagyta, habár Mike Roark eleinte szintén nem veszi komolyan Amy Barnes-t, a fiatal geológusnőt, aki mindenféle szörnyűségről, magmáról meg hasonlókról csacsog neki (tegyük hozzá: Los Angeles közepén!), ám amikor a La Brea kátránytó kitör, kész elfogadni a szakértői véleményét.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Hogy "vulkanológiailag" mennyire megalapozott a film, az erősen kérdéses, ám a fanyalgóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy nem egyetemi előadáson ülnek, és a moziközönség nagy részét egyáltalán nem érdekli, hogy lehetséges-e egy város alatti vulkán létezése.
 
A produkció pozitívumai közé sorolható az is, hogy egyáltalán nincsen benne szerelmi szál (ami a Dantéban megint csak volt...), így akár azt is lehet mondani, hogy a Tűzhányó egy nem teljesen konvencionális katasztrófafilm, miközben mégis csak a megszokott úton halad, legalábbis abban az értelemben, hogy sok nehézség árán, de a végén sikerül legyőzni az aktuális "bestiát".
A lényeg az események tipizálásában van, azon belül is a mentőegységek küzdelmén, de kiemelendő az emberek összefogása is, ami egy tektonikusan aktív helyre épült városban különösen jellemző.

A tempó folyamatos, hamar megtalálja a sebességet, 2/3-nál van egy szokásos lassulás, hogy a néző kicsit szusszanhasson, de utána persze jön a nagy finálé.


Sok a rángatózó kézikamerázás (ez ekkoriban még nem volt olyan gyakori, mint napjainkban), viszont mindent jól lehet látni, a szinte folyamatos mozgás pedig dokumentarista stílust kölcsönöz a látottaknak - mintha egy híradós stáb felvételeit látnánk.

Az aláfestést Alan Silvestri komponálta; a tőle elvárható színvonalú "katasztrófa-zenét" írt, fémes ütemekkel és erős ritmusokkal, ami képes tovább fokozni a feszültséget.

A trükkök között vannak digitális effektusok és hagyományos megoldások is, pl. makettek. A látványra nem lehet panasz, és persze kapunk egy mindennél nagyobb rombolást is egy leomló felhőkarcoló "személyében".

Tommy Lee Jones-ra simán rá lehet tenni egy egész filmet, gond nélkül el fogja vinni a hátán, jellegzetes arca pedig amúgy is vezető beosztásban lévő, határozott figurák eljátszására predesztinálta. Nem erőlteti meg magát a játékban, mintha A szökevény-beli szerepének kissé "lightosabb" verzióját nyújtaná, ám a figura jól áll neki, és ez a lényeg.

Anne Heche a kötelező női, míg Don Cheadle a kötelező fekete "mellék-főszereplő", akiknek segíteniük kell a főhős munkáját. Mindketten jól játszanak, ráadásul Cheadle esetében éppen ez a film bizonyult ugródeszkának a "nagy" mozik világába, és hát tudjuk, hová jutott azóta.
A további fontosabb szerepekben Gaby Hoffmann, Jacqueline Kim, John Corbett, John Carroll Lynch, és Keith David látható.

Lehetett volna sokkal értelmesebb, a valóságnak jobban megfelelő történetet kerekíteni a Tűzhányó köré, és talán a karaktereknek sem ártott volna még némi kidolgozás, ám minden kliséje ellenére a produkció így is működőképes. Nincsen nagykanállal a néző képébe nyomva az amerikai hősiesség, és szerencsére sok olyan dolgot is kimazsoláztak a cselekményből, melyekre semmi szükség nem volt. A "maradék" abszolút korrekt lett, nem vállalta túl magát, de amit ígért, azt tűrhetően hozta.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr17139081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.