I Origins

2015. január 06. 22:00 - Kővári György Márió

Egy újabb független alkotás a Sundance-ről, amit viszont felkapott és moziba küldött a 20th Century Fox "művészfilmes" leányvállalata (a Fox Searchlight), így jóval nagyobb számú közönséghez tudott eljutni, mint gerillamarketinggel.
Mike Cahill, író-rendező nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy valamiféleképpen "kibékítse" egymással az ember két nagy találmányát, a vallást és a tudományt - tette ezt pedig minimálsci-fiként.
A végeredmény kissé felemásra sikerült, de azért akadnak jó pillanatai.

A történet:

Ian, a molekuláris biológia doktorandusza, régóta "rajong" a szemekért, egész sor fényképe van emberek szivárványhártyáiról, és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felfedezi a szem kialakulásáért felelős géneket.

A szigorúan a tudományért élő fiatalember egy buliban megismerkedik egy csodaszép szemű, az életet a spirituális oldaláról megtapasztaló lánnyal, akivel hamarosan egymásba szeretnek, a házasságot tervezik, ám egy szörnyű baleset következtében Sofi életét veszti.

Nyolc évvel később Ian és laboratóriumi asszisztense, Karen, első gyermeküket várják. A kicsi megszületése után, egy rutin szemvizsgálat különös eredményt hoz, ennek hatására pedig a fiatalember alaposabb kutatásba fog, melynek során Indiába utazik, ahol olyan felfedezést tesz, ami megváltoztathatja az emberiség felfogását a tudomány és a vallás terén.

A szem a lélek tükre.

Mike Cahill szó szerint értette ezt a mondást, és második nagyjátékfilmjében egyenesen azt állítja, hogy a reinkarnáció nem csupán egy vallási nézet, de tudományos jelei is vannak, ennélfogva megfelelő tesztekkel kimutatható.

Ha úgy tetszik, az emberek lelkei egy nagy "gyűjtőhelyen tárolódnak", és amikor valaki meghal, a lelke visszakerül ide, majd a következő "leszületés" során új testbe kerül, és bár ez a személy nem lesz pontosan ugyanaz, mint azelőtt, de bizonyos tudatos és tudattalan emléktöredékeket megtart a korábbi életéből.

És hogy miként jön mindehhez a szem? Úgy, hogy bár a szivárványhártyán található színek, barázdák és mintázatok annyira egyediek, hogy gyakorlatilag lehetetlen két egyforma előfordulása, a film szerint azonban a kombinációk száma véges, és egy idő után ismétlődések kezdődnek, és ez az a bizonyos árulkodó jel a lélekvándorlásra. Magyarán szólva, több ember is osztozhat ugyanazon a retinamintázaton, és ők egymás reinkarnációi.

Ahogy az egyik szereplő mondja:

A szem és az agy összeköttetésben van. Ha a szem sejtszerkezete ismétlődik emberről emberre, talán az agyban is történik átvitel, mint valami neurológiai kapcsolat.

Fej, vagy írás?

A vallás és tudomány talán az emberiség legrégebbi pénzfeldobós kérdése, de sokak szerint egyetlen érme van, és mindegy, hogy melyik oldalát nézzük, attól az még ugyanaz az érme marad. Ahol véget ér a tudomány, ott kezdődik a vallás, vagyis az ember megpróbál azokra a kérdésekre is válaszokat találni, amiket nem képes megmagyarázni pl. a matematika vagy a fizika nyelvén.

A rendező elég egyértelműen elkülönítette e két felfogást Ian és Sofi karakterében; a két fiatal "összeeresztése" jó dramaturgiai fogás, érdekes belegondolni, vajon a valóságban hogyan működne egy ilyen párkapcsolat.

Fontos, hogy nem valamiféle turbókeresztény (sem másmilyen) demagógiáról van szó, a rendező egy pillanatra sem kívánja meggyőzni a nézőket, hogy "pokolba a tudománnyal, a vallás mindenek előtt!", de persze nem is rejti véka alá, hogy ő mit gondol - ám a végkövetkeztetés továbbra sem akar két dolog közül választani, sokkal inkább arra van kihegyezve, hogy a kettő lényegében ugyanaz, csak másképp néznek ki és másképp magyarázzák őket.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Sajnos, a film kicsit hosszú, noha két órás sincs, ami elsőre nem tűnik vészesnek, ám a tempó több helyen is - főleg az elején - eléggé lassú, csak fokozatosan bontakozik ki a történet, ezért eleinte nem is teljesen világos, hogy ki kicsoda és mi történik.

Az expozíció kissé el van nyújtva, úgy is mondhatnám, hogy majdnem a film felét az teszi ki, ez viszont nem annyira jó, mert az érdekesebb események sora - és ez által maga a lényeg - csak Sofi halála után kezdődik.

Simán elképzelhető, hogy egy megvágott verziót nevezett ki a rendező véglegesnek, és eleinte talán 2,5-3 órás lehetett a produkció, de a Sundance-től szóltak neki, hogy üdvös lenne csökkenteni a játékidőt az optimálisabb eredmény érdekében.

Ha így történt, a kurtítás nem volt jó ötlet, mert a ritmus és a tempó látta kárát, ha viszont mégis ez a 106 perc Cahill végleges verziója, akkor neki vannak gondjai az arányérzékével.

A fényképezés és zene átlagos, különleges beállítások, kameramozgások, dallamok vagy fülbemászó témák nincsenek.

A főszereplők, Michael Pitt és Astrid Bergès-Frisbey, tűrhetően/átlagosan játszanak, csakúgy, mint a Karent alakító Brit Marling.

Mindenképp meg kell említeni a Kashish nevű indiai kislányt, aki Sofi inkarnációjaként tűnik fel. (Őt egy delhi árvaházban találták meg a filmesek.)

Bár a cselekmény a film második felében talál igazán magára, helyenként azért egész jó a hangulat, és kellemes elnézegetni Astrid Bergès-Frisbey furcsán szép arcát (egyéb testrészeiről nem is beszélve).
A film nem rossz, csak némi feszesség és dinamika jót tenne neki (leginkább az elején), ki lehetne vágni néhány kevésbé fontos jelenetet, pár másikat viszont újra kellene írni és venni. Az ötlet, a téma kellően érdekes és elgondoldolkodtató ahhoz, hogy egy sokkal maradandóbb alkotás szülessen.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr557045607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.