Coherence

2015. január 04. 21:00 - Kővári György Márió

Tegye fel a kézét, aki hallott már a Schrödinger macskája nevű kvantumfizikai gondolatkísérletről. Elég jól és részletesen összefoglalják itt, ám a lényeg annyi, hogy egy macska van egy lezárt dobozban, és amíg azt ki nem nyitják, addig ugyanannyi esély van arra, hogy az állat még él, mint arra, hogy már elpusztult, ez pedig elméletben két, párhuzamos "valóságsíkot" eredményez, melyek egymás mellett léteznek, ám abban a pillanatban kioltják egymást, amint a külső szemlélő megbizonyosodik a macska "állapotáról", vagyis kinyitja a dobozt.
James Ward Byrkit író-rendező ezt az elméletet használta föl egy hangulatos és zavarba ejtően bonyolult minimálsci-fi elkészítéséhez.

A történet:

Fiatal baráti társaság jön össze egyikük házában. Vacsoráznak, iszogatnak, nevetgélnek, beszélgetnek, mígnem hirtelen elalszanak a lámpák. Az utcára kipillantva felfedezik, hogy mindenhol teljesen sötét van - kivéve egyetlen helyen: egy néhány tömbnyire lévő ház ablakaiból fény szűrődik ki.

Néhányan elhatározzák, hogy fényrudakkal felszerelkezve átmennek a szomszédokhoz, hogy megnézzék, mi a helyzet, ám visszatérve rendkívül furcsa tapasztalatról számolnak be: a másik ház pontosan ugyanolyan, mint az övék, a bent lévők pedig az ő tökéletes másolataik.

Magukkal hoznak egy fémkazettát is, amit felnyitva önmagukat ábrázoló, megszámozott fényképeket találnak. Bár eleinte vonakodnak elfogadni, rövidesen kénytelenek belátni, hogy egy multiverzumban vannak, ahol végtelen számú ház létezik, melyekben viszont a szintén végtelen számú baráti társaság tagjai mégsem pontosan egyformák - mindezt pedig talán a Föld mellett elhaladó üstökös hozta létre.

Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással... 

...annyi a különbség, hogy ez nem álom; erről elég hamar megbizonyosodnak a szereplők, bár a történet megpendíti annak lehetőségét, hogy csoportos hallucinációról van szó, mivel a társaság egyik tagja némi ketamin-tartalmú gyógynövény-koktélt hozott magával, bár váltig állítja, hogy vacsora előtt nem keverte bele az ételbe.

Ez egy dumálós film, mindenki beszél, olykor egymás szavába vágva, ám a lényeg nem feltétlenül az, ki mit mond, hanem hogyan viselkedik egy rendkívüli helyzetben, melyre látszólag nincsen megoldás.

A film az emberi viselkedést és a párkapcsolatokat vizsgálja egy olyan szituációban, amelyből kvázi nincs "menekvés", ez a tény pedig egy idő után megmutatkozik a magatartásban is; pl. valaki túlontúl ideges lesz, más magához szólít egy üveg bort, megint más pedig elfeledett vagy elhallgatott, régi sebeket kezd feltépkedni.

Tipikus emberi viselkedéseket látunk, melyek előhívásához a fantasztikum csupán körítésként és indikátorként szolgál, de persze a párhuzamos univerzumok lehetősége önmagában is van annyira érdekes, hogy azok is jól tudnak szórakozni, akiket kevésbé érdekelnek a karakterek egymáshoz fűződő viszonyai.

Kicsit olyan a felállás, mintha egy elborult Jóbarátokat látnánk, melyben Joey, Monica, Chandler, Rachel, Ross és Phoebe próbál kiutat találni, miközben felhánytorgatják egymásnak az ilyen-olyan múltbéli dolgaikat, eközben pedig néhányan átmennek a csúnya, pucér pasi lakásába, amiről kiderül, hogy a sajátjuk, aztán elkezdenek - eleinte véletlenül, majd egyre tudatosabban - keveredni egymással, és csak néhány apróság árulkodik arról, hogy X Monica nem Y Chandler felesége, Z Joey pedig még mindig szereti W Rachelt.

Magad, uram... 

Mint már többször is írtam, a független, kis költségvetésű amerikai filmek sok esetben lényegesen jobbak, mint a nagy, hollywoodi szuperprodukciók, legfőképp azért, mert egy független alkotó munkájába nem kotyognak bele dilettáns, kizárólag sztárokban, 3d-ben, CGI-ban, és dollármilliókban gondolkodni képes producerek és stúdiófőnökök.

Lehet, hogy a produkció büdzséje nagyon szerény lesz, amiért nem áll mögötte egy 20th Century Fox vagy Disney, viszont a végeredmény igen gyakran színvonalasabb a leglátványosabb, hiper-szuper plázamoziknál, a különböző fesztiválok után pedig úgyis felkapja a filmet a szájhagyomány és az internet, ez pedig biztosítja a nézőszámot (ergo kihagyható a drága marketing).

Talán nem fogják annyian látni (pláne nem globálisan), mint például egy Bosszúállókat, ám erre nincs is szükség, az igényes filmrajongókhoz viszont így is eljut majd a híre, és ez a lényeg, lásd a hasonló módon készült és bemutatott Inket, vagy a The batteryt.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Alig másfél órás a film, és elég nagy arányban ki is használja minden percét. A bevezetés egy kicsit ugyan hosszú, de ennyi még belefér, hogy a rendező felvázolja a figurákat és a közöttük lévő kapcsolatokat, ill. hogy sokkolóbb legyen a fények váratlan kialvása.

Formailag a kézikamerázás az uralkodó, lényegében nincsen állványról rögzített jelenet, sem látványos gépmozgások, ez pedig jól illik az ismeretlen jelenség okozta bizonytalanság érzetéhez.

Mintha nem is rendezett történetet látnánk, hanem egy found footage-filmet, hiszen a nézőnek végig olyan érzése van, mintha ő maga is a társaság tagja volna, kamerával a kezében, és a többiekkel együtt élné át az eseményeket.

Bár szinte végig egyetlen helyszínen vagyunk, a képi világ nem válik unalmassá.

Van némi fejezetes tagolás is, legalábbis a film elején, amikor feketékkel elválasztva mutatják a történések egyes szakaszait, és eközben a dramaturgiai feszültség is többször áthelyeződik. Elsőnek senki nem tudja (a néző sem), mi történt, így a szereplőkkel együtt lehet találgatni, hogy mi ez az egész, miután viszont fény derül a különös jelenségre, már azon izgulunk, hogy mi a megoldás - ha van egyáltalán.

A színészek átlagosan jók: Emily Baldoni, Maury Sterling, Nicholas Brendon, Lorene Scafaria, Elizabeth Gracen, Hugo Armstrong, Alex Manugian és Lauren Maher játéka nagyon egyszerű, természetes stílusú, mintha nem is játszanának, hanem tényleg egy átlagos baráti társaság tagjai lennének, akik összejöttek egy este.

A sok arcközeli miatt inkább tévé- (vagy vizsga-)filmnek beillő Coherence több síkon foglalkozik az összetartozással: van a párhuzamos világok és az emberi viszonyrendszerek rétege. Előbbi nem ás le ugyan túlzottan a kvantumfizika legmélyére, de erre nincs is szükség, mert fontosabb a karakterek viselkedése.

Hangulatos első nagyjátékfilm a rendező részéről, tipikus ugródeszka, az oroszlánkörmök megmutatása, éppen úgy, ahogy a nagyok is (Spielberg, Scorsese, Lucas stb.) tették annak idején.

Markáns direktori stílusjegyet még ugyan nem lehet felfedezni, de azt feltétlenül, hogy James Ward Byrkit tud érdekes alapszituációt létrehozni, párbeszédeket írni, és feszültséget fokozni.

Ha az Időhurokról eddig azt hittük, hogy mindfuck, akkor a Coherence mindrape.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkockasag.blog.hu/api/trackback/id/tr827042213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.